Mióta megírtam a Miért lukacsos az irodalomtörténet? című gondolatfutamot, lépten-nyomon beleakadok a vitázó indulat lelkes töviseibe. Ezzel is, azzal is meg kell küzdenem, kik úgy vélik egyik, vagy másik írónk akkor is zseniális alkotó lenne, ha a kutya sem ismerné szövegeiket. Hiába mondom, hogy, no, igen, de akkor senki sem olvasná őket, így pedig aligha tarthatnánk számon őket az irodalomtörténetben, vitapartnereim valamit, valahogy másképpen látnak. 

Mi a művészet?
Olyasféle gondolatokkal találkozom ezekben a disputákban, mintha azt mondanák: a művészet afféle platóni idea, a mi létünktől függetlenül létező entitás, kéziratokon, asztalfiókokban, zugfirkákban lappangó létforma, amelynek egy-egy eleme – szerencsés esetben – elénk kerül, de amelynek túlnyomó többségét soha nem ismerhetjük meg. A sokszor rejtetten dolgozó művészek által létrehozott műalkotásfolyam egy-egy eleme kerül a szemünk elé, miközben százezernyi alkotás soha nem válik ismert és közismert, kiadott, kiállított, kritizált, tanított műremekké, megmarad annak, aminek született, összegyűrt gyerekrajznak, szerelmes ifjú padra kapirgált, majd a takarítónő által bosszúsan lemosott versének, megálmodott, de talán le sem írott csodatörténetnek. 
Mindez azonban velőtlen marhaság. 
S, hogy erre egy sporttelep öltözőjében eszméltem rá, az leginkább Martin Elliot fotójának, a világhírű Tennis Girlnek köszönhető. 

Teniszező lányok
Röviden ide írom, hogy a hetvenes évek egyik ikonikus posztere, A teniszező lány képe, bár elkapott pillanatnak tűnik, tudatos fotózás eredménye. A fotós akkori barátnőjét, a tizennyolc éves Fiona Butlert kérte meg, hogy álljon neki modellt. Fiona még teniszezni sem tudott. A felszerelést és a ruhát is csak bérelték, s a lány az apja cipőjébe bújt azon a délutánon. 
Elliot a felvételt eladta az Athena poszter kiadással foglalkozó vállalatnak, akik 1977-ben egy naptárban jelentették meg. A poszter hamar szenzációt keltett és rendkívül népszerű lett: mintegy kétmillió példányt adtak el belőle világszerte. Elliotot meglepte a felvétel népszerűsége: „ez nem az a kép, amit megvásárolnék” – nyilatkozta egy alkalommal.
Na, most, tegyük föl, hogy a sporttelep tulajdonosa amatőr fotós. Mindenféle képeket készít, köztük olyasféléket is, mint a híres Tennis Girl. Buzgóságában saját képeivel dekorálja az öltözőket. Törülközés közben tehát nem Martin Elliot Fionáját, hanem a tulajdonos ugyancsak szexi barátnőjét bámulhatom. 

És most jön a lényeg: lehet ugyanis, hogy a sporttelep tulajdonosának fotója szebb, érdekesebb, izgalmasabb lesz, mint Elliot hetvenhetes képe, mégsem lesz soha műalkotás. 

Műértők és műélvezők
Egyszerűen azért nem, mert a műalkotás nem pusztán az alkotó és a valóság viszonyában születik meg, ahogy az amatőr fotós képe, hanem főleg a műalkotás és a közönség viszonyában. Művészivé nem attól lesz egy szöveg, kép, zene vagy bármi egyéb, hogy az alkotó tehetségének legjavával ragadja meg ábrázolása tárgyát, hanem attól, hogy a befogadó a maga teljes tehetségtelensége dacára is felismeri benne azt a viszonyt, ahogyan ő a valóságra pillant. 
A Tennis Girl attól műalkotás – bár vitathatatlanul kissé giccses műalkotás –, hogy benne a közönség olyasmit lát, ami valóságképének megfelel. Igen, mondja a néző, ilyen az, amikor reggel, késsé álmosan, egy nyilvánvalóan végigszerelmeskedett éjszaka után kijön a teniszpályára a lány. 
És, hogy Elliotnak fogalma sem volt arról, mit hozott létre, az egészen pontosan elárulja, hogy az alkotó és az alkotás viszonya tulajdonképpen mellékes a művészet születése során. 
Hány, de hány olyan író van, akinek elképzelése sem volt arról, hogy magas irodalmat művel? Műveik nem az íróasztalukon váltak szépirodalommá, hanem akkor, amikor az olvasók azokban a csodát felfedezték. 
Az irodalom – mint ahogyan nyilván valamennyi művészi teljesítmény – legelsősorban a műélvezők által válik méltóvá a figyelemre. A valóság, különösen a művészi valóság nem pusztán egy rajtunk kívül álló ténykupac. Inkább olyasvalami, amit mi magunk hozunk létre, jobbára éppen azzal, hogy kitüntetjük közös figyelmünkkel.