Marcel Proust madeleine-jének nyomában

Száztíz éve, 1907-ben kezdte írni Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című monumentális regényét, amelynek utolsó kötete, A megtalált idő, kilencven éve, 1927-ben jelent meg. Proust madeleine-je, ami egy hirtelen felidézett emléket jelöl, közhellyé vált. Pedig kevésen múlt, hogy nem pirított kenyér vagy kétszersült lett Marcel spontán emlékeinek kiváltója.

A regény témája az idő

Amint azt a regény címe is jelzi, Az eltűnt idő nyomában központi témája maga az idő. Proust radikálisan szakít a hagyományos regény időfelfogásával, amely szerint az író az eseményeket kronológiai sorrendben ábrázolja. A prousti mű a szubjektív idő regénye. Ez abból adódik, hogy Proust viszolyog a filmszerű, realista ábrázolástól. Szerinte az igazi valóságot csak a szubjektum ragadhatja meg. Csupán az impressziók adhatják vissza a valóságot. Impressziók, amelyek azt jelentik az író számára, amit a tudósnak a kísérlet. Művét az emlékezésre építi. A prousti emlékezés alapvetése, hogy életünk nem időrendben tűnik elő az idő távlatából. Ezért hiába is keresnénk a kronológiai sorrendet Az eltűnt időben. Az emlékmozaikok, amelyek részben a tudatos, részben az akaratlan emlékezés során bukkannak fel a mesélő tudatában, csak az utolsó kötetben, A megtalált időben állnak össze. 

Katedrálishoz hasonló szerkezet
Ismeretes, hogy Proust egy katedrálishoz hasonlítja regénye szerkezetét: „könyvem minden részének külön címet akartam adni: Előcsarnok, az Apszis ablakai stb., s így előre felelni arra az ostoba kritikára, amely szerint könyveimnek nincs szerkezetük, holott, s ezt könnyen bizonyíthatom, egyetlen érdemük, hogy a legkisebb részek is szilárdan állnak a helyükön.” – írja Proust Jean Gaigneon herceghez írt levelében. A szerkesztés rendkívüli gondjára utal az író egy másik levelében is: „Az eltűnt idő nyomában olyan gondosan van megszerkesztve, hogy az utolsó rész utolsó fejezete közvetlenül az első fejezet után íródott.” 

Az objektív és a szubjektív idő
Időfelfogásával kapcsolatban a kritika Henri Bergson tanítványának tartja Proustot. Bergson valóban különbséget tesz a „megmért idő” és a „szubjektív idő” között, ám legfeljebb tudatosítja Proustban azt, amit ő maga is érzékel. Egyébiránt a szubjektív idő irodalmi alkalmazása nem Proust találmánya, de ő az első író, aki tudatosan regénye központjába helyezi a szubjektív időt. Már Balzac alkalmazta azt az eljárást, amely egy percből örökkévalót varázsol, de egészen Shakespeare-ig mehetünk vissza, akinél a Rómeó és Júliában mondja a hősnő: „Egy percben nékem annyi-annyi nap van!” 

A spontán emlékezés

Az eltűnt idő nyomába Proust két úton ered: „művemben a főszerepet az akaratlan emlékezés és a tudatos emlékezés közötti különbség játssza” – mondja az író. A spontán emlékezés irodalmi alkalmazása sem Proust találmánya. Chateaubriand, Baudelaire, Rousseau, Musset, Flaubert, Verlaine, Maupassant, hogy csak a francia elődökről szóljunk, valamennyien alkalmazzák az eljárást, de míg náluk csupán helyszínváltásra szolgál egy-egy spontán emlék megidézése, Az eltűnt időben a mű legjellegzetesebb sajátossága lesz. Az „akaratlan emlékezés” kapcsán a kritika mind máig Freud és Bergson hatását emlegeti. Való igaz, hogy Freudnak az álomról és a tudatalattinak „kivételes pillanatokban” történő feltárásáról kifejtett elmélete közel áll a prousti regény spontán emlékezésének módszeréhez, ám Proust jószerével nem ismerhette Freud tanait. Ennél problematikusabb Bergson és Proust kapcsolata. Proust nemcsak azt tagadja, hogy a francia filozófus hatott volna rá, de azt is, hogy létezik Bergsonnál Az eltűnt időben alkalmazott megkülönböztetés a szándékos és az akaratlan emlékezés között. Pedig létezik. Az Anyag és Emlékezet című könyvében Bergson megkülönbözteti „a spontán vagy tiszta és a szokásos” emlékezést. 

A madeleine-epizód
A spontán vagy akaratlan emlékezésre Proust maga is a madeleine-epizódot említi példaként, amely rögtön a regény elején megjelenik. Idézzük fel a mesélő, Marcel gyermekkori emlékét: „A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.” 
A hideg téli napon megízlelt madeleine és a tea visszarepíti Marcelt az időben Combray-ba, ahol egy vasárnap reggel Léonie nagynéni kínálja meg teával. Ezzel kezdődik a múlt eseményeinek, az eltűnt időnek felkutatása. 
A madeleine mint az emlékeket kiváltó motívum nem az egyetlen a regényben. Ugyanígy, mintegy varázsütésre hozza elő a múltat egy-egy privilegizált pillanat: amikor a gyermek Marcel egy egyenetlen kockakőre lép, a galagonyabokrok látványa, Martinville harangjainak hangja. Impressziók, amelyek révén a hős reméli, hogy a valóságos múltat tudja megragadni. 
Láttuk, hogy Proust szinte egy időben írta a regény első és utolsó részét. A megtalált időben újra meg újra előbukkannak az akaratlan emlékezést beindító motívumok, legfőbbképpen a kis madeleine. A teasütemény kiváltotta emlékek megerősítik hitét irodalmi adottságaiban: „beléptem a Guermantes-palota udvarába, és szórakozottságomban nem vettem észre egy közeledő kocsit; a gépész kiáltására épp csak annyi időm maradt, hogy gyorsan odébb lépjek, s hirtelen annyira hátrahúzódtam, hogy akaratom ellenére megbotlottam a meglehetősen egyenetlen macskaköves szakaszon, amely mögött a kocsiszín állt. De amint visszanyertem az egyensúlyomat, egy kőre léptem, amely kissé lejjebb volt, mint az előző, s egyszerre minden csüggedésem szertefoszlott ugyanattól a felhőtlen boldogságtól, amelyet életem különböző korszakaiban bizonyos fák látványa adott, amelyeket egy Balbec környéki sétakocsizáson véltem felismerni vagy a martinville-i harangok látványa, egy teába mártott madeleine íze és megannyi más érzet (…) abban a pillanatban, amikor a madeleine-t ízleltem meg, a jövő miatti minden aggodalmam és minden szellemi kételyem eloszlott. Mindazok, amelyek az imént irodalmi adottságaim realitását, sőt az irodalom realitását illetően megrohantak, mint egy varázsütésre, eltűntek.”

A megtalált idő
De nem csupán az irodalom értékelődik fel az akaratlan emlékezést kiváltó madeleine-élmény hatására, magának az eltűnt időnek megtalálását is ennek az élménynek tulajdonítja a regény főhőse, Marcel: „a halálommal kapcsolatos szorongásaim mindjárt megszűntek, amint tudtomon kívül ráismertem a kis madeleine ízére (…). Csakis ennek állt hatalmában visszavezetni a hajdani napokhoz, az eltűnt időhöz, melyeken emlékezetem és értelmem erőfeszítései rendre zátonyra futottak.”
Érdekességként jegyezzük meg, hogy A megtalált idő címmel készült filmet a magyar mozik is bemutatták.

Pirítós kenyér, kétszersült vagy madeleine?
2015-ben a Les éditions de Saints-Pères kiadásában megjelent Az eltűnt idő nyomában. A madeleine kéziratai című, három füzetet tartalmazó díszdoboz, ezer, számozott példányban. A kiadó a hatalmas mennyiségű Proust kéziratból, amelynek nagy részét párizsi lakásának parafával bélelt szobájában rótta papírra az író, a híres madeleine-jelenet három változatát emelte ki. 
A három, addig kiadatlan füzetből kiderül, hogy Proust, mielőtt a madeleine mellett dönt, más lehetőségeket is megvizsgál. Először a „pirított kenyér” kerül az előtérbe, azután a „kétszersült”. 
A kiadvány Proust munkamódszerének kulisszáiba is betekintést enged. Megtudjuk, hogy a mű eredeti címe A szív kihagyásai volt, ami végül a Szodoma és Gomorra egyik részének címe lett. A kézirat látni engedi a nagyszámú kihúzást és átírást is, ami Proust rendkívüli műgondjára vall.
„Mondják, Proust műve betetőzi a háború előtti korszakot, mint Dantéé a középkort, s talán új fejlődést nyit meg az irodalomban” – írja Babits Mihály Az európai irodalom történetében. Ami Babits és kortársai számára csupán sejtés lehetett, ma már bizonyosság. Proust lezár egy korszakot, megtartva és megtagadva a tizenkilencedik századi regényt s egyben új korszakot nyit a regényművészet számára.