Malraux regényeit, művészettörténeti írásait, emlékiratát a bőséges fordításoknak köszönhetően jól ismerik a magyar olvasók is. Keveset tudunk azonban arról a Malraux-ról, akinek minden tettét a kalandvágy vezérelte és aki saját legendáját teremtett meg. Az pedig, amit minderről tudunk, többnyire tévhit, amit leghitelesebb irodalomtörténészeink és íróink is átvettek a francia forrásokból.

A Malraux-év
A francia irodalmi élet az elmúlt évet Malraux-nak szentelte. Két nevezetes évfordulóhoz kötődtek a megemlékezések: halálának ötvenedik és hamvainak a Pantheonba szállításának huszadik évfordulójához. „A nagy embereknek, a hálás haza” – áll a Pantheon homlokzatán. A Sorbonne közelében álló impozáns épület valóban csak a legnagyobb francia tudósoknak, íróknak nyújt örök nyughelyet, mint Voltaire, Rousseau, Victor Hugo, Zola, Pierre és Marie Curie vagy André Malraux.
A Malraux-év alkalmából a francia könyvkiadás legrangosabb sorozatában, a Bibliothèque de la Pléiade-ban Malraux Emberi sorsok és más írások címmel jelentek meg az író-művészettörténész-politikus rendkívül sokoldalú tevékenységét bemutató írásai. 
A kötet címe sokatmondó. Az Emberi sorsok nem csupán Malraux legjelentősebb regénye, de jelzi az író egész életművének legfőbb törekvését. Ahogyan ő maga megfogalmazta: emberi sorsokon bemutatni, „hogy mi módon lehet megszabadulni attól, amit abszurdnak neveznek.” Ebben André Malraux kétségkívül az egzisztencialista regény, Sartre és Camus előfutára.

A kínai forradalom regényei
Malraux első regényei, az 1928-ban megjelent Hódítók és a négy évvel később publikált Emberi sorsok egyaránt a kínai forradalom éveit teszik meg témául. A Hódítók az 1927-es év kínai eseményeinek idején játszódik. A Kuomintang forradalmi csapatai Csang Kaj-sek vezetésével Sanghaj felé menetelnek. A város kommunista elemei munkásfelkelést szerveznek, amitől Csang Kaj-sek félti egyéni hatalmát és a kommunisták ellen fordul. A regény mesélője hajóra száll barátja, Garine társaságában, és csakhamar a kínai forradalom kellős közepén találja magát.
Az Emberi sorsok már azt az időszakot mutatja be, amikor Csang Kaj-sek a kommunistákkal közösen vívott forradalom győzelme után felbontja a szövetséget a kommunista párttal, amely az ország déli részében megalakítja a Vörös Hadsereget, és Mao Ce-tung vezetésével átvonul az északi övezetbe. Ez az esemény a nagy menetelés néven kerül be a történelembe. Az 1927-es felkelések elnyomása után a Kínai Kommunista Párt Sanghajba küldi legmegbízhatóbb vezetőjét, Csou En-lajt, hogy előkészítse a forradalmat. 

Legenda és valóság
A Malraux-legenda szerint az író mindkét regény színhelyén ott volt és részt vett az eseményekben. „(Malraux) a Kuomintang szolgálatában állt, mielőtt az Emberi sorsokat megírta volna” – írja a neves irodalomtörténész, Pierre Henri-Simon. Vagy: „(a Hódítókban) Malraux elképzeli, hogy Kantonban egy francia (Garine) a Kuomintang propaganda irányítója lesz, mint ő maga” (Micheline Tison-Braun). Trockij azzal vádolja Malraux-t, hogy „Kínában a Komintern-Kuomintang szolgálatában a kínai forradalom egyik elfojtója volt.” A legtöbbet talán a későbbi köztársasági elnök, Georges Pompidou tesz azért, hogy a Malraux-legenda élő maradjon. Pompidou az író „testvéri harcáról” beszél Csang Kaj-sek oldalán és Malraux ázsiai tartózkodását az 1923-27 közötti négy évre teszi. 
Mindkét könyv magyar fordítása 1934-ben jelenik meg. Az olvasók a regények ismertetéseiből értesülnek Malraux „ázsiai kalandjairól”. Gyergyai Albert ezt írja a Hódítókról és az Emberi sorsokról: „(Malraux) bejárta és megismerte a mai, forradalmasított Kínát, (…) csakis ebből az ismeretből, ebből a kiinduláspontból érthető meg (….) a Conquérants-nak és a Condition Humain-nek jelentősége”. Kassák Lajos ennél is tovább megy. Nem átveszi a francia kritikusok vélekedéseit, hanem ő maga gyárt egy Malraux-legendát. A Szocializmus 1934/5. számában írja: „Malraux 1925-ben indul el Párizsból Kínába Garine nevű barátjához, aki már évek óta ott él, s ez idő tájt a Kuomintang honkongi mozgalmának egyik vezető személyisége.”
Honnan ez a hamis Malraux-kép? Elsősorban onnan, hogy az író maga kreálta saját portréját. 1928-ban Max Claus fordításában németül jelenik meg a Hódítók a következő alcímmel: Ein Tagenbuch Der Kämpfe um Kanton 1925 (A katonai harcok naplója 1925) Malraux nem kér kiigazítást, sőt, a könyv bibliográfiai jegyzeteihez ezeket az adatokat adja meg magáról: „Párizsban született. A Gyarmatügyi minisztérium archeológiai kutatásokkal bízza meg 1923-ban Kambodzsa és Siam területén. „Az ifjú Annam” párt vezetőségi tagja (1924). A kokinkínai majd indokínai Kuomintang komisszáriusa (1924-25). A nemzeti mozgalom propagandistája Kantonban, Borodin vezetése alatt (1925).”
A francia kritikusok mára már fényt derítettek arra, hogy Malraux 1967-es hivatalos látogatása előtt csupán 1931-ben járt Kínában feleségével, Clara Malraux-val. A Malraux-kép korrigálását természetesen a magyar kritikában is fellelhetjük. Mindennek ellenére az írót körülvevő legenda továbbra is makacsul él mind a francia, mind a magyar olvasókban. Ilyen a legendák természete.

A kalandor Malraux
Malraux egész életét és munkásságát jellemzi a Királyok útjának ez a mondata: „Minden kalandor egy született mythomániás” Ahhoz, hogy megértsük a mítoszgyártó, kalandor természetű Malraux-t, az 1930-ban megjelent La Voie royale (magyarul: Királyok útja, 1947) című regényét kell felidéznünk. 
A kínai forradalommal kapcsolatos, kitalált kalandjaival szemben a Királyok útja a fiatal Malraux valóságos kambodzsai kalandjának megregényesített változata. Malraux beavatja feleségét tervébe: „a királyok útja mentén, ami Dangrektől Angkorig vezet, bemegyünk Kambodzsa néhány kis templomába, elviszünk onnan egy pár szobrot, amiket eladunk Amerikában, ami két-három év nyugodt megélhetést biztosít majd.” Az asszony kétségei ellenére követi férjét és 1923 október 13-án az Angkor nevű hajó fedélzetén Marseille-ből Kambodzsába indulnak. Malraux előzetesen megszerzi a Gyarmatügyi Minisztérium engedélyét kambodzsai kutatások folytatásához. Helybeli segítőivel ökrös szekérre rakat egy tonnányi súlyú, négy khmer szobrot. Hajóval Phnom Penhbe szállítják a zsákmányt, ám 1924 júliusában a helyi bíróság három év letöltendő börtönbüntetést szab ki Malraux-ra. Hála feleségének, a párizsi értelmiség kegyelmi kérvényt nyújt be olyan aláírókkal, mint Gide, Mauriac, Breton és Aragon. A saigoni bíróság egy évi felfüggesztett börtönre mérsékli Malraux büntetését, az ellopott köveket pedig elkobozzák. 
A Királyok útjában Claude Vannec, az ambiciózus és intelligens fiatal régész, Malraux hasonmása, a tapasztalt kalandorral, Perkinnel Khmer templomok kifosztására szövetkezik Kambodzsában. „Hosszú, keserves munka árán sikerül néhány szobor darabjait leválasztaniuk talpazatukról. Az előre elkészített csapáson egymás után hengergették előre a bennszülöttek a tömböket. Ő meg csak nézte a nehezen megszerzett kincset...” A könyvben Malraux – csakúgy, mint valamennyi regényében – az ember sorsáról elmélkedik.

A spanyol polgárháború „hőse”
Malraux valós és kitalált kalandjai egész életében keverednek. A legenda szerint az 1937-ben megjelent A remény a spanyol polgárháború 1936 augusztusától 1937 februárjáig tartó szakaszának Malraux által megélt eseményeit mutatja be. Egy repülőraj parancsnokaként vett részt a harcokban. Ma már senki sem gondolja, hogy az a Malraux, akit 1929-ben véglegesen kiszuperáltak a hadseregből alkalmatlanság miatt, akinek semmiféle katonai kompetenciája nem volt, és nem, hogy repülőgépet nem vezetett soha, de kerékpározni sem tudott, pilótaként vett volna részt a harcokban.
A második világháborúban is felülkerekedik a mítoszgyártó Malraux. Saját maga gyártotta katonakönyvébe kitalált sebesüléseiről tesz bejegyzéseket. 
1957-ben Malraux jelölt volt a Nobel-díjra. De nem neki, hanem Camus-nek ítélte oda a bizottság a legmagasabb irodalmi elismerést. A kudarc után sokáig tartotta magát a szóbeszéd, hogy Malraux gaullista politikai karrierje miatt maradt le a Nobel-díjról. Ez a legenda akkor oszlott el, amikor a kötelező ötven év titkosítása után betekintést nyerhetett a szakma a Svéd Akadémia archívumaiba. Ekkor derült ki, hogy a zsűri azzal indokolta választását, hogy „Malraux munkássága Camus-éhez képest nem volt eléggé jelentős.”
Az viszont tény, és igazi meglepetést okoz a francia közvéleményben, hogy a kommunista eszmékhez közel álló Malraux 1959 és 1969 között De Gaulle kormányában kulturális miniszteri szerepet vállal. Ez aligha magyarázható mással, mint hogy minden tettének kulcsa alapvetően kalandkereső jellemében van. Amint megszűnik számára a lázadás vagy a forradalmi harc megjelenítésének lehetősége, egy újfajta kalandot talál: ezúttal a politikai kalandot, amelyben főszerepet kap. 
A miniszter Malraux nevéhez fűződnek olyan intézkedések, mint az 1961-ben kialakított Kultúrház-hálózat vagy olyanok, amelyek lehetővé tették a világ legnagyobb kulturális értékeinek megtekintését a nagyközönség számára. 1963-ban a Louvre tiltakozása ellenére az Egyesült Államokba szállíttatja a Mona Lisát, 1967-ben pedig Párizsban támogatja a Tutanhamon kiállítást. Az ő kérésére készíti el Chagall a párizsi Opera mennyezetfreskóit.

A Malraux-legenda kulcsa
Ha meg akarjuk érteni a valóság és a fikció keveredésének módját és okait Malraux életében, olvassuk el a magyarul is megjelent Ellenemlékiratokat. Ám figyelnünk kell a címben jelzett szándékra, hogy Malraux nem egy hagyományos emlékiratot vagy önéletírást tár olvasói elé, különben ugyanabba a csapdába esünk, mint azok, akik – az író hathatós segítségével – Malraux életének egy-egy megregényesített epizódjaként olvasták regényeit. Az 1967-ben megjelent Ellenemlékiratok nem önéletrajz, hanem az író viszonyulásának felidézése kora nagy politikai és geopolitikai eseményeihez. Maga Malraux írja a műben felelevenített eseményekről: „Némelyek a képzelet szülöttei, sok közülük hirtelen előbukkanó emlék a múltból (…) Szemben az ismeretlennel, egyes álmaink nem kevésbé jelentősek, mint emlékeink.” Malraux-nak ez utóbbi mondata lehet a kulcs nem csupán az Ellenemlékiratokhoz, de valamennyi művéhez. 
Az önmaga legendáját megteremtő Malraux is mondhatta volna amit Baudelaire: „Mit számít a rajtam kívüli valóság, ha a legenda segített élni, segített éreznem, hogy vagyok és hogy mi vagyok.”