Rengeteg kutatás, megannyi könyv és számtalan cikk jelent már meg a témában: a születési sorrend alapjaiban meghatározza személyiségünket, vagyis minden első-, másod, vagy harmadszülött nagyon hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. Hataloméhség, empátia, nyitottság, magabiztosság: csak néhány tulajdonság, amiket az elmélet szerint egyértelműen determinál a születési sorrend, pontosabban azt, hogy melyik gyermek személyiségének lesznek esszenciális elemei. Gondoltuk eddig. Egy friss, minden eddiginél nagyobb léptékű kutatás azonban mindenre rácáfol.

Az elmélet alapjai
A születési sorrenddel már az individuálpszichológia atyja, Alfred Adler osztrák pszichiáter is foglakozott, hozzá eredeztethető az elmélet megjelenése. Eszerint az elsőszülött gyermekek nagyobb valószínűséggel válnak neurotikussá, hataloméhessé, mivel a fiatalabb testvéreik kiszorítják őket az „egyeduralmi” pozíciójukból, ezzel együtt pedig sokkal több feladatuk is lesz, nagyobb felelősséget kell viselniük testvéreik iránt. A legfiatalabbak általában elkényeztetve vannak, kevés empátiával bírnak, ellenben ennek inverze is kialakulhat, amikor is a szülők figyelméért komolyan meg kell küzdeniük. Ilyen esetben a legkisebbnek leleményesnek és úttörőnek kell lenne, hogy akár egyedül is boldogulhasson. Végül pedig szerinte tulajdonképpen csak a középső gyermekekből lesznek higgadt, sikeres felnőttek. Maga Adler másodszülött volt hat testvére mellett.

Amit eddig tudni véltünk
Adler óta rengeteg kutatás foglalkozott a születési sorrenddel, különböző tulajdonságok esetében vizsgálták az olykor elég furcsának tűnő lehetséges összefüggéseket, így kvázi bővítve Adler elméletét. Ezek a kutatások mutatták ki például, hogy az első szülöttek általában magasabb IQ-val rendelkeznek, politikai körökben felülreprezentáltak, és néhány centivel magasabbak is, ellenben hajlamosabbak az elhízásra, az allergiára és az asztmára, illetve átlagosan magasabb a vérnyomásuk. A másodszülötteket leginkább a versengés és a céltudatosság jellemzi, gyakran rugalmas, nyitott és empatikus személyiségek, a legkisebbek pedig általában sokkal kalandvágyóbbak, szívesen vágnak bele új dolgokba, kedvelik a kockázatot, magabiztosak, leleményesek. Azonban minél több idősebb testvére van valakinek, annál hajlamosabb lehet az öngyilkosságra. Mindez pedig csak alig egy tucat kutatás eredménye a több százból. Elmondható tehát, hogy megannyi összefüggést sikerült megállapítania a kutatóknak egyes attribútumaink, hajlamaink, és a születésünk sorrendje között. Úgy tűnik azonban, hogy mindezt tévesen tették.

Új remény
A legújabb kutatások mindenre rácáfolnak, számolt be nemrégiben a Journal Research in Personality magazin. A felmérésben 377.000 középiskolai diák vett részt, ami példátlan a Washington Post szerint, ennyi fiatalt ugyanis eddig még nem sikerült egyszerre vizsgálni. Módszertani szempontból is forradalmi a kutatás, ugyanis ahelyett, hogy a testvéreket egy családon belül hasonlítanák össze, ahogy az eddigi kutatásokban, minden egyes résztvevőt egymáshoz hasonlítottak. Emellett a kutatók számos más tényezőt is ellenőriztek, ami befolyásolhatta az eredményeket, így a család mérete, szerkezete, a szülők szociális és anyagi státusza, az életkor vagy a nemek. Rodica Damian, a tanulmány társszerzője elmondta, hogy a családon belül végzett felmérések gyakran pontatlanok. „Sokszor csak egy gyereket kérdeznek meg, általában a legidősebbet: Te lelkiismeretesebb vagy, mint a tesvéreid?” – világít rá ezzel az eddigi módszerek hibás mivoltára Damian.

Elhanyagolható eltérések
Valójában ahhoz képest, amit eddig tudni véltünk, minimális különbségeket találtak csak. Nevesül, hogy az elsőszülöttek általában extrovertáltabbak elfogadóbbak és lelkiismeretesebbek, mint testvéreik, illetve elhanyagolható, egy százalékkal magasabb az IQ-juk. A kutatás vezető professzora, Brent Roberts azonban arra utalt, hogy még ezek sem érdemelnek említést, ugyanis annyira jelentéktelen mértékűnek bizonyultak az eltérések. Elmondható tehát, hogy a születési sorrend fontossága túlértékelődött az utóbbi évtizedek során, főleg, mióta bekerült a pop-pszichológia forrásai közé. Szülők ezrei bújták aggódva a témáról írt könyveket, s már gyakorlatilag alap gyereknevelési útmutatássá avanzsált az elmélet. Azonban úgy tűnik, mindez inkább tények nélküli következtetésekből felfújt lufi, melyet most egy forradalmi tanulmány talán végleg kipukkaszthat, bár a köztudatból kétség kívül még jó darabig kitörölhetetlen marad.