Néhány nappal ezelőtt már volt alkalmunk belepillantani, milyen az, amikor a képzőművészeti alkotásokat nem művészettörténész, hanem irodalmár elemzi. Most eláruljuk azt is, hogy A vörös postakocsi című festményhez kapcsolódó gondolatok – csakúgy, mint a Quijote-szobrok kapcsán felmerült irodalmi párhuzamok – egy készülő kötet zsengéi. És hozzá tesszük, hogy erősen reméljük, sok hasonló szellemi kalandot kínál majd nekünk az összeálló könyv.

Ernyőtől macskáig
A vörös postakocsi című nagyméretű vásznon azonnal felfedezzük Krúdy regényvilágának színeit, hangulatát. De mint ahogy Tóth Ernő egyetlen festménye vagy szobra sem egy-egy téma illusztrációja, hanem annak átköltése, így Krúdy regényének, A vörös postakocsinak ihletésére született képe sem az. A festmény a Krúdy-regények hangulatát idézi fel, azok impresszionista, szimbolista, szecessziós és szürrealista jegyeivel.
Ahogy a Krúdy-hősök tudatában, Tóth Ernő festményén is egybemosódik álom és valóság, jelen és múlt. A vörös helyét az egész festménynek sejtelmesen századvégi hangulatot adó rózsaszín foglalja el, amely ugyanakkor első látásra is a vörös postakocsi képzetét kelti a szemlélőben. A jobb felső sarokban egy szecessziós napernyő, míg vele átellenben egy kóbor macska. A szemek itt is különös jelentőséggel bírnak. Míg a macska a jobb szemére vak, addig a bal ugyanaz a világító tekintet, mint a két alaké.
Magát a postakocsit Krúdy így írja le: „Hat, sallangosan felszerszámozott, hosszú farkú pej ló robogott el mellettük. Az ostorhegyesen fehér nadrágos, bársonysapkás lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási, vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. (…) A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve, s a hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember.”

 Rezeda Kázmér nosztalgiája
A festményen a magas bakon ülő kocsis egykedvűen nógatja a nem létező lovakat. A kocsit „díszítő” szürrealista kígyó és madarak a pesti világ Krúdy által megfogalmazott „látszatok világának” kelléktárába tartoznak. A kocsiban nem „elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember” ül, az utasokat Tóth csak jelzésszerűen jeleníti meg, így ezek az elmosódott alakok is mintegy az álomszerűség szimbólumai.
A kép előterében egymás mellett ülő és mégis magányosnak tűnő úri hölgy és a pesti éjszakák lovagja (valójában a középkori lovagok és a pesti ficsúrok groteszk keveréke) elmélázva tekintenek maguk elé, mintha csak a postakocsin való utazás utáni vágy elevenedne fel.
A gavallér réveteg tekintetéből kiolvashatjuk Rezeda Kázmér nosztalgiáját az elmúlt és visszafordíthatatlan idő iránt. „Színésznők otthona! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti, selyemkötéses pasztellképek, régen elhangzott dalok a spinéten, ábrándos szemű Dérynék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben, s bévül egy név, egy régi grófnő neve.”
Mellette a hamvasságát régen elveszített, ugyancsak a múltba révedő, idősödő színésznő és Rezeda úr „álmai hölgyének”, a „számító és kancsal Krónprinc Irmának” keveréke ül. Nem szándékos (Tóth Ernő ösztönös festőnek vallja magát), de a képen látható hölgy is kancsal. A nő mellett a kor jellegzetes női ruhadarabja, egy régen kihízott fehér fűző, mintegy jelezve a kíméletlen idő múlását.

Kalapok, lábbelik, álmok
A regényben több tucatszor szerepel a kalap. „A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen”– olvassuk.
Tóth Ernő képén a gavallér egyszerű cilinder kalapot visel, amely külön életet is él a baloldalon. Hanem az asszonyság főfedője valóságos kalapköltemény, jól tükrözve a századvég úriasszonyainak legfőbb gondját: a kellőképpen feltűnő kalapválasztást. Tóth Ernő itt is szabadjára engedi fantáziáját. Egy jellegzetesen Tóth Ernő-i kalap tetején lévő madárfészekbe beköltözött a festő egyik kedvenc madara. Azután a cipők. Krúdy nagy előszeretettel és túlfűtött erotikával beszél a női lábakról és cipőkről. „Az olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öregurak vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán, és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a formásabb női lábbeliket.”
Tóth Ernő festményén egy fél pár női csizma, egy ugyancsak magára hagyatott cipő meg egy vélhetően egy kirakatbaba lábán lévő korabeli fűzős cipő jelzik a századvég úri és kevésbé úri hölgyeinek ezt a kellékét. (A kirakatra utal a „COSTUME” felirat is a képen.)
Mindezen túl elsősorban a színek idézik meg Krúdy regényeinek hangulatát. Nézem a kép légiesen finom kékjeit és rózsaszínjeit és közben olvasom Krúdy lelket melegítő leírásait, amelyek ugyanazokkal az árnyalatokban gazdag kékekkel és rózsaszínekkel örökíti meg a századvég Pestjének egészséges érzékiségét és buja erotikáját. Ahogyan Krúdy megfogalmazza a regényben: „a látszatok világa a századvégi pesti világ”, amelynek valamennyi szereplője álmokat dédelget lelkében.