Ha már a nagyszüleinktől is örököltünk egy könyvtárat (igazából hármat, mert anyai ágon elváltak), akkor az emberben kialakul az szokás, hogy csak a duplikátumoktól szabadul meg. Még a Szikra nyomda 1951-es kiadású értelmező kéziszótárát is megtartja, amelyet, a fülszöveg szerint, Sztálin elvtárs és Rákosi elvtárs műveinek felhasználásával alkottak meg a magyar dolgozók számára. Ezekkel a példányokkal aztán a könyvszekrények rejtett zugainak átpakolásával találkozik az ember és hajlamos azon észrevennie magát, hogy órákat lapozgatja őket egy szocialista-realista fotóművészeti alkotásokat bemutató albumon ülve, amely valami okból mindig egy munkáslányt ábrázoló aktképnél nyílik ki.

A megtalálás öröme
Egy ilyen kutatóakció során került a kezembe, még karácsony előtt, a Scientific American magyar kiadásának 1986-os Számítógép és szoftver különszáma. A szocializmus utolsó éveinek felettébb kellemes jelensége volt, hogy elkezdtek kiadni, megjelentetni olyan minőségi könyveket, irodalmat és tudományt, illetve periodikákat, amelyeket azidáig ideológiai okokból nem lehetett a nagyközönség rendelkezésére bocsájtani. A Scientific American magyar kiadása 1985-ben indult elképesztő nyomtatási minőségben, kiváló színes fényképekkel és ábrákkal, a tudomány minden területének legújabb, kurrens eredményeit bemutató írásokkal a területek vezető, meghatározó kutatóitól, tudósaitól. Magyar szakemberek hasonlóan színvonalas szövegeit is olvashattuk a hamar népszerűvé váló, havonta megjelenő számokban. A száz forint körüli ár gyakorlatilag szinte mindenki számára elérhetővé tette a folyóiratot, amelynek rendszeres olvasásával, némi kiegészítő szakirodalom felhasználásával nagyon komoly természettudományos és társadalomtudományos áttekintő műveltségre lehetett szert tenni. A tücskök szerelmi életétől, a leszerelési (Salt I-II) tárgyalásokon át, a tudatalatti működéséig, az amerikai gazdaság technológiai problémáitól a számítógépes észjátékokig, szinte mindenről meg lehetett annyit tudni, amennyit a művelt laikus be tudott fogadni, sőt sokszor sokkal többet is. Nem kevés tanulmány használható még ma is hivatkozásként, különösen azok, amelyek bizonyos szaktudományokról adnak tanulságos áttekintő helyzetjelentést, mint például a már említett számítástechnikai különszám.
Nincs elavultabb dolog, mint a tegnapi újság és ez még drámaibban igaz egy számítástechnikai magazin cd mellékletére. De az informatikában, amit akkor számítástechnikának neveztek, még nem sejlett fel az a fejlődés, amit az internet megjelenése tesz majd lehetővé és azok a korlátlan lehetőségek, amit a processzorok, gyors- és háttértárolók teljesítménynövekedése biztosít. 1986 egy olyan év volt a számítógépek világában, amikor teljesen elképzelhetetlennek látszott a mai evidencia, hogy a hardverek legyőzik a szoftvereket, ma már a legnagyobb és legismertebb, üzletileg legsikeresebb (bár írhatnám azt is, hogy a legjobb) operációs rendszer legújabb verziója sem tud akkora lenni, hogy új gépet kelljen venni hozzá. De ne legyünk gunyorosak.

Időutazás I.
1986-os időutazásunk egy olyan cikkel kezdődik, amely a látás számítógépes modellezésének problémáival foglalkozik, címe: A digitális szem tévedései, avagy nincsen látás értelem nélkül.
A szerző az ötvenes-hatvanas évekből indul, a kibernetika korából, amelynek reményeit és futurológiáját már teljesen elfelejtettük. Pedig hamvába hullt reményei nemcsak egy tudományos paradigma kudarcának emlékei, hanem a technikai civilizáció omnipotenciájába vetett hitt emlékművei is. Akkoriban azt hitték, tényleg azt hitték, hogy mindenre lesz majd algoritmus és így az „értelmes gépek hajnalán” járunk már. Ma már tudjuk, hogy az akkor felvetett problémák majd mindegyikét a nyers erő segített megoldani. De akkor még nem ismertük ezt a nyers erőt, amihez persze szintén kell ész, csak teljesen más. Ezt az írást mindenkinek ajánlom, aki sokat akar megtudni a romantikus és izgalmas nevű perceptron mibenlétéről és működéséről. Kár, hogy ez a szó kikopott az informatikai köznyelvből, én legalábbis nem találkoztam még vele, mert legalább annyira jól hangzik, mint az, hogy protonkés.
A különszám egyik magyar szerzője Kovács Győző, akinek Informatizált társadalom című írásából (egy újabb olyan kifejezés, amely elenyészett a szaknyelvfejlődés viharaiban) azt a felettébb érdekes adatot is megtudhatjuk, hogy becslése szerint a nyolcvanas évek közepének Magyarországán a lakosság 10-15 százaléka van aktív kapcsolatban a számítástechnikával, használja ritkábban-gyakrabban a jóval több, mint százezer számítógép valamelyikét, amelyeknek jelentős része „házi számítógép” (persze nem otthon használt gép)! Természetesen ezen a területen is megvolt az igazi magyar út, az ötvenes években még jelentéktelen elmaradásunk a hardver területen a helytelen megközelítés következtében évtizedesre nőtt.

Időutazás II.
Az elmúlt harminc évben minden megváltozott, minden fogalom jelentése is, amit a számítógépekkel kapcsolatban használunk. De a legnagyobb változás az (nem tudom fejlődés-e), hogy a számítógépek egyre jobban idomultak az emberhez, a felhasználó már nemcsak hogy nem programozó, hanem teljesen outsider, semmit nem tud arról, hogy mi zajlik a képernyő mögött. Ez persze szükségszerű egy ilyen eszköz tömegesedése esetén, de nekem nem tűnik úgy, hogy túl sokan maradtak volna, akik követték volna ezt a folyamatot, illetve akiket érdekelne, hogy eredetileg milyen elméleti megfontolások álltak a fejlesztési, felhasználási prognózisok mögött akkor, amikor még nem volt felmérhető a számítógép-forradalom hatása a civilizációnkra.
A következő fennkölt mondatok mindent elmondanak arról, hogy gondolkozott a kor tudósa, szakembere erről a különös új miskulanciáról: „...azokról az elvekről és eljárásokról lesz szó, amelyek révén a számítógépek engedelmeskednek utasításainknak. A szoftver úgy ad formát és célt a programozható gépeknek, ahogy a szobrász alakítja az anyagot."
Alan Kay szoftverről szóló írása patetikusan indul („A számítógépek a számítástechnika hangszerei.”), de a programokról szóló néhány általános gondolata után máris valami táblázatkezelési ügyben vagyunk benne. Nem érdektelen ezeket az idejemúlt problémákat újra végiggondolni, így a „big data” árnyékában, rég elfelejtett lényeges kérdések merülnek fel. A kérdés azonban általánosan is végig lesz gondolva és ezek a harminc évvel ezelőtti gondolatok olyan romantikus lelkesedéssel fogalmazódnak meg, hogy az ember szinte visszakívánkozik ebbe az informatikai őskorba, amikor még nem rendelkeztünk „számítógépes műveltséggel”!
Niklaus Wirth írása az „Adatszerkezetekről és algoritmusokról” szól és nem könnyű olvasmány. De azért ne lapozzuk át, mert találkozhatunk benne az egyik kedvenc szavammal, a „bonyolultságelemzéssel”. De fogalomnak sem utolsó.
A számítástechnika fizikai korlátai című írást (Charles H. Benett és Rolf Landauer) most nem olvastam el újra. Azért, mert emlékszem, hogy mennyire tanulságosnak találtam harminc éve, húsz éves ifjoncként, különösen azokkal a finom és szintén kiváló magyarázó erővel bíró csipkelődésekkel a végén, amelyekben megkritizálódnak a szerzők alapállításai. Szórakoztató megtudni, hogy miken is szoktak agyalni a tudós bácsik és az elméleti gondolkodás mennyire lényeges a gyakorlati megoldásokban, végül különösen, ha ismerjük ennek a problémakörnek a későbbi történetét.
Ha érdeklődünk a számítógépek belseje iránt, mármint a legbelső belseje iránt, ahol a programok laknak, akkor érdeklődnünk kell a programozási nyelvek iránt is. Lawrence G. Tesler Programozási nyelvek című írásából összerakhatjuk a képet a programozási nyelvek korai történetéről és fejlődéséről. És a pasas az Apple Computernél fejlesztgette a Clascal nevű programnyelvet!
Több definíciót is megtanítottak nekem arra vonatkozóan, hogy mi is az az operációs rendszer. Azt hiszem, hogy amikor olvastam Peter J. Denning és Robert L. Brown Operációs rendszerek című cikkét, még sosem láttam valódi operációs rendszert működésben. A gimnáziumban a nyolcvanas évek elején tanultunk ugyan programozni, de a Texas Instruments húsz lépésig programozható zsebszámológépei, illetve a Videoton hazai gyártású koppintásai nem igazán igényelték, illetve tették lehetővé az operációs rendszer fogalmának elmélyült megértését. De ez a szöveg igen. Ma is tanulságos olvasmány.
Ahogy az Terry Winograd Nyelvkezelő programok című tanulmánya is, amely már elvezet a mesterséges intelligencia kutatási problematikájához is. Megint csak az alapproblémák tanulságos kibontásában lehet részünk, és ezek fényében egy teljesen más tudományos helyzetben megfogalmazott kvázi helyzetjelentés alapján szemlélhetjük a mi elmúlt harminc évünket.
Van egy szöveg a számítógépes grafika fejlődéséről is, ami bizonyára nagyon érdekes, de engem ez már harminc éve sem érdekelt és nem is nagyon emlékszem rá. De a képek szépek.
Annál izgalmasabb és lényegesebb viszont Michael Lesk Információkezelés című írása, amely az információk visszakereshetőségének problémáiból villant fel valamit. A 110. oldalon található három számítógépes térkép összehasonlító tanulmányozása kivezet ebből a problémakörből, azt mutatja meg, hogy ha korlátos a hardverkapacitás, hogyan lehet spórolni jelentős információveszteség nélkül. Pontosabban, hogyan tarthatóak meg a fontosnak gondolt információk. Ilyen térképpel, mint a legalsó, én Michael Crichton Androméda-törzs című regényének illusztrációjaként találkoztam először és ennek a szövegnek az elolvasásáig nem is tudtam valójában értelmezni azt.

Időutazás III.
Ma már természetesnek vesszük, hogy a számítógépek vezérelnek szinte mindent. A folyamatirányítás, amikor a számítógép a külvilág eseményeire reagálva vezérel egy rendszert valamilyen cél érdekében, nem volt mindig magától értetődő része a mindennapoknak. Ennek elméleti háttere is folyamatosan fejlődik, ahogy a számítógépek és a vezérelt rendszerek egyre komplexebbé válnak. Alfred Z. Spector Folyamatirányítás című szövege már azt az állapotot tükrözi, amikor a számítógép irányítja nemcsak az űrrepülőgépet, hanem már megjelenik a napi légiközlekedésben is. Én ebben a cikkben olvastam először azt a fogalmat, a hülyebiztonság-ellenőrzést, amit ma talán a hülyebiztos rendszernek mondanánk (a kakaóbiztos mintájára), ami rengetek egyszeri júzer és persze a support életét teszi (a mi jövőnkben is) majd stresszmentesebbé.
Habár ma már tudjuk, hogy a leleményes idióták ellen nincs védelem.
Stephen Wolfram a számítógépes szimuláció alapjairól szóló írása nem kevesebbről, mint egy új paradigma születéséről szól, arról, hogy a „tudományos törvényeket algoritmusnak tekintjük”, „a fizikai rendszereket számítási rendszernek tekintjük, amelyek az információt lényegében úgy dolgozzák fel, mint a számítógépek”. Ezt ma már valószínűleg nem így mondanánk, de a megfogalmazott tudományfilozófiai probléma bizonyosan örök érvényű.
A záró anyag pedig Dömölki Bálinté a Prolog programozási nyelvről. Logikai ismeretek szükségesek. (Biztos.)

Na és akkor hogyan használjunk egy harminc éves folyóirat különszámot?
A számítógéptudomány olyan terep volt, ahol az elmélet és maga a technológia egymást kiegészítve, támogatva fejlődött az internet áttöréséig. Ezután azonban a technika és a technológia is olyan elképesztő sebességgel hagyta maga mögött az elméletet, hogy még mindig csak kapkodjuk a fejünket. Ha elmélyülünk ebben a harminc évvel ezelőtti helyzetképben és végiggondoljuk az azóta történteket, sok szempontból támadhat az az érzésünk, hogy az információs társadalomhoz kapcsolódó forradalom inkább történt velünk és nem mi csináltuk, csináljuk. A különszám cikkeiben, félmondataiban, a záróbekezdésekben felvillanó prognózisok és jövőképek, a valóságos történések közötti eltérések, hangsúlykülönbségek nagyon beszédesek abban a tekintetben, hogy valójában mennyire is uraljuk azt az univerzális eszközt, amely az elmúlt emberöltő során megváltoztatta és eluralta az életünket.
Az ezredforduló után kutatási eredmények igazolták, hogy az internet előtti kor írásbelisége kezd háttérbe szorulni, azt olvassák, és azt hivatkozzák inkább, ami a weben elérhető. Talán azért is, mert egyre inkább hiszünk a korszerűségben, abban, hogy az új mindig jobb, teljesebb, hatékonyabb, mint az, ami már elmúlt. Pedig az informatika története nagyon tanulságos és nem szabadna elfelejtenünk, hogy milyen alapproblémák megoldásával, megkerülésével, meghaladásával lépett előre és számon kellene tartanunk a korábbi viták és versenyek során elbukó elméleteket és megközelítéseket, ha a technikai fejlődés újra felteszi a régi kérdéseket.
A számítástechnika fejlődésének döntő többsége a ma élő felnőttek életében zajlott le. Ez semmilyen más tudományról nem mondható el. A számtalan trend, ami öröknek látszott, a meglepő trendfordulók, amelyek átrajzolták a felhasználói súlypontokat, a paradigmaváltások, amelyek ijesztővé tették az emberiség jövőjét, gyorsabban felejtődnek el, mint ahogy létrejöttek és tündököltek. Tudományos viták százai-ezrei, amelyek döntően befolyásolták az emberiség életét ma legjobban meghatározó technológia totálissá válását, és amelyeket részletesen archiváltunk (Mint látható, sokszor még papíron is.), de mégsem használjuk az ezen az úton szerzett tapasztalatainkat.
Számomra a harminc évvel ezelőtti „nagykép” felidézésében az a legdrámaibb, hogy kiderült, értő és lelkes hívéből elkápráztatott felhasználójává váltam egy olyan eszköznek, amelyről úgy tűnt, hogy teljesen másképp változtatja majd meg az emberiség jövőjét, mint ahogy tette végül.

Utóirat

Ha a Scientific American nyolcvanas évek béli magyar kiadásának számait olvasgatjuk, ne felejtsük el megnézni a reklámokat sem! Többször is meg leszünk hatva.