Gyukics Gábor író, költő, műfordító számtalan izgalmas kulturális program ötletadója. Írt már regényt a Kisfa galeriről, fordított verseket indiánoktól, most Bécsben él, ami egyben talán azt is jelenti, hogy hamarosan meghökkentő irodalmi boom-ra számíthatunk tőle.

- Éltél már Hollandiában, az Egyesült Államokban, nemrég pedig Bécs a központ. Az otthon mit jelent számodra, milyen attribútumokkal kell bírnia?
- Arra a boom-ra azért még várnod kell. Az viszont egyértelmű, legalábbis nekem, hogy minden új hely új téma és új kezdet is egyben. 1986-os disszidálásom előtt nem írtam, színházban dolgoztam. Az új miliő, az új város, Amszterdam huszonnyolc éves koromban hozta ki belőlem életem első verseit és egyben megváltoztatta rálátásomat múltbéli környezetemre és a világ fejleményeire.
Amerikában tanultam meg odafigyelni a másik emberre és arra, hogyha nem teszed fel a kérdést valamilyen formában, akkor nem kapsz választ – és azt, hogy nem szabad feladni, beadni a derekad, meghunyászkodni, hanem folytatni kell, amit elkezdtél, a nehézségek ellenére. Nekem az otthon az, ahol otthon érzem magam, nincs tényleges helyhez kötve. Eddig minden városban, ahol éltem, jelen volt az az igazából megnevezhetetlen érzés, amiért érdemes volt ott élni. Nekem nem kell sok.

- A helyszínváltozás befolyásolja az írást?
- A külső körülmények mindenféleképpen befolyásolnak, csak az én esetemben ez nem jelenik meg olyan gyorsan a verseimben. Van, amikor évek telnek el, mire egy régi mozzanat verssé válik. Addigra érik meg. Nem tudok, és nem akarok előre megtervezett szövegeket írni. Számomra a pillanat hitelessége a fontos.

- Új város, tehát új irodalmi tervek, ötletek, estek?
- Jelenemben nem feltétlenül az új város ösztönöz. Komoly terveim sincsenek. Folytatom a jazzköltészeti esteket Bécsben és Budapesten, és remélhetőleg eljutok más országokba, más városokba is.

- Utoljára indián költők verseit tartalmazó fordításköteted jelent meg, Medvefelhő a város felett címmel. Hogy egy valamelyest kisebbségnek tekintett közösség verseivel foglalkoztál, hogy látod, segített egyfajta érzékenység, szolidaritás kialakulásában?
- Mindig is érzékenyen érintett a hatalom vállrándítós, cinikus gonoszsága, amit a saját bőrömön is megtapasztaltam, tehát az indián költészet, a mind a mai napig elnyomás alatt élő őslakosok költészete magához vonzott és még jobban felerősítette együttérzésre való készségemet.

- Az elkövetkező időszakban milyen szövegek kerülnek a fordítói asztalra és miért pont azok?
- Folytatom, ha lassabban is, a kortárs amerikai költők bemutatását, magyarról az utóbbi időben Fabó Kinga-verseket fordítottam angolra, és ha nem is terv, de vágy, hogy megjelenhessen egy Charles Bukowski verseskötet a fordításomban. Itt megemlíteném futólag a múlt egy szerintem nem elhanyagolható részét. 2006-ban József Attila fordításkötet, 2015-ben Kukorelly Endre fordításkötet jelent meg Amerikában. Mindkettő Michael Castro társfordítóval közös munkánk.  Sőt, saját angol és bolgár nyelvű kötetem is jelent meg a közelmúltban.

- Jövőre hatvan éves leszel. Készülnek már a létösszegző versek?
- Ugyan, összekeversz valakivel. Bár ha belegondolok, minden versem az éppen pillanatnyi létem összegzése minimalista stílusban, saját változatú imagizmusom részeként.