„Kicsit elbizonytalanodtam, mondta valaki, miután elolvasta e könyv első változatát, és én magam is elgondolkodtam azon, megjelentessem-e egyáltalán ezt a könyvet. Mire jó az, ha a végén ott áll az olvasó, és csak tehetetlen félelmet, dühöt és elkeseredést érez?” – írja saját kötetéről Joris Luyendijk antropológus végzettségű oknyomozó újságíró, aki azt vette a fejébe, hogy úgy mutatja be az európai bankrendszert, mintha, mondjuk, egy marslakónak kellene elmagyaráznia, miképpen működnek pénzügyeink. – De vajon miért éppen így fogott hozzá? – tettem föl első kérdésemet a holland publicistának.

– Hogyan is tehettem volna másképp? – kérdezett vissza. – Az emberek többsége alig foglalkozik a pénzvilággal, így, ha komolyan el akarom mondani, mi az a rendszer, ami az életük egyik legfontosabb részét irányítja, hát az alapoktól kell kezdeni. A legtöbb szerző azt feltételezi, hogy olvasóinak alapvető, vagy lényeges tudása van a témáról. Én meg azt gondoltam, hogy nincs.
– Úgy véli, hogy a hollandok pénzügyi műveltsége, hmm… hagy némi kívánnivalót maga után?
– Őszintén? Abból indultam ki, mit tudok erről én magam. Hát nem sokat. A kutatásaim során szembesültem egy csomó olyan ténnyel, ami nem pusztán újszerű, de egyenesen rémisztő is volt.
– Rémisztő?
– Igen. A könyv úgy keletkezett, hogy az elmúlt néhány évben a The Guardian megbízásából több mint kétszáz olyan emberrel, bankárral, pénzügyi vezetővel, befektetési szakemberrel és hasonlókkal találkoztam, akik a londoni Cityben, Európa pénzügyi központjában dolgoznak. Örömmel álltak rendelkezésembe, s a beszélgetésekből született meg végül a kötet. Az aggaszó pedig az, ami könyv címe is lett: Vakrepülés. Senki sincs a pilótafülkében. És igen, a hajtómű is füstöl...
– Miből lehetett levonni ezt a következtetést?
– Azok, akikkel beszélgettem, szinte semmiféle összefüggést nem látnak abból, amiben részt vesznek. És, úgy tűnik, nem is nagyon érdekli őket. A rendszer kétségkívül rendkívül bonyolult, de nekem az volt a benyomásom, hogy a pénzügyi struktúrák irányítói még csak kísérletet sem tesznek arra, hogy megértsék, hogy döntéseik következményeit mérlegeljék, hogy úgy tekintsenek a pénzügyi rendszerre, mint valami összefüggő egészre.
– Nem lehet, hogy éppen az a kulcsa ennek a problémának, amit az imént mondott: túl bonyolult…
– Igen, nagyon összetett a modern pénzvilág, de azért nem felfoghatatlanul zavaros. A bankároknak személyes felelősséggel kellene viseltetniük aziránt, amit működtetnek.
– Már úgy érti egyfajta intellektuális felelősségtudattal?
– Nem, nagyon is konkrét anyagi felelősségre gondolok. A helyzet ugyanis az, hogy míg egy banki döntéshozó – kicsi és nagy egyaránt – óriási pénzeket keres szerencsés lépéseivel, addig a hibás döntéseiért semmiféle felelősség nem terheli. A prémiumok, bónuszok rendszere, és az iparágban amúgy is jellemzően magas fizetések mögött nincs semmiféle visszacsatolás. Más területeken egy vállalatvezető személyesen is felel a cégének tevékenységéért, nem is beszélve egy kisvállalkozóról, akinek egzisztenciája múlik azon, hogy jól vagy rosszul dönt. A pénzügyi szektor ezt a feedbacket nem ismeri.
– Hadd legyek kicsit cinikus. Az a gyanúm, nem véletlen, hogy nincs ilyen visszacsatolás. A bankrendszer a mai társadalomban a legerősebb érdekcsoport. Az állami vezetés minden modern országban szinte összenőtt a pénzügyi vezetéssel, s ami a bankoknak, bankároknak nem érdeke, az még csak napirendre sem kerül. Az az érzésem, ön nem pusztán egy pénzügyekkel kapcsolatos ismeretterjesztő kötetet írt, de egyfajta rendszerkritikát is sugall.
– Anélkül, hogy feltétlen egyetértésemet bírnák, látni való, hogy a problémát ma már sok politikai csoport felfedezte. Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn felbukkanása éppen azt mutatja, hogy a rendszer valóban megújításra szorul. Amit én megmutatok, az nem pusztán a bankvilág problémás jelensége. Az, amit nem tilt a törvény, azt szabad elve valóban nem csak a pénz-gazdaságban okoz nehézségeket. De ezen nehéz változtatni.
– Annál nehezebb, mert a liberális társadalmaknak ez a gondolat az alapja…
– Ezért gondolom, hogy nem a jog, hanem az erkölcs az, ami frissítésre szorul. A személyes felelősség elve pedig éppen itt jelenthetne áttörést.
– És gondolja, hogy van esély ilyen változást elérni?
– Nem tudom. Végül is én egy antropológus vagyok és nem társadalommérnök. A megoldást nem tudom. A problémát viszont látom.