A kudarc sokkal érdekesebb
A skót regény- és drámaíró, Irvine Welsh nevét a Trainspotting óta ismerjük. Az először 1993-ban megjelent regényből 1996-ban film is készült, amit a mai napig kultfilmként tartanak számon. A Trainspotting második részét már forgatják, hogy még idén, az első rész bemutatásának huszadik évfordulójára a mozikba kerülhessen. Az íróval skót történetmesélőkről, írói tapasztalatokról, kudarcról, pezsgésről és öregedésről is beszélgettünk.
Csak meséled, miket műveltél
– Mesemondók között nőttem fel – a szögezte le az író. – A családom minden tagja nagy történetmesélő volt. Az apám és a testvére csak mondták és mondták, elképesztő történeteket tudtak. Úgy gondolom, a kelta hagyományokból adódik, ahogyan szájról szájra adták a történeteiket. A skót embereknek igazi adottságuk van az ilyen fajta mesemondáshoz. Amikor idősebb lettem, elkezdtem én is így mesélni a kocsmákban, és imádtam ezt a hangulatot.
– Hallgattad, ahogy az emberek mesélik a történeteiket a kocsmákban?
– Igen. Elmész szórakozni, csapsz egy őrült estét, aztán csak ülsz a bárban egész álló vasárnap, és csak meséled, miket műveltél a hétvégén. Ezek voltak a legszebb napjaim. Azt hiszem, ez volt az, ami leginkább formált engem. Rengeteget tanultam figyelve az emberekre, ahogy ezeket a történeteket mesélik, figyelve a szülőkre, nagyszülőkre, nagynénikre és nagybácsikra, akik elbeszélték, mi és hogy történt.
– Hogyan alakultak volna a dolgok, ha egy nagyhírű iskolába mész és irodalmat tanulsz?
– Valószínűleg nagyon más íróvá válok akkor. Sokkal tájékozottabb lehettem volna, ha ilyen háttérrel rendelkezem. De az érdeklődésemből kifolyólag eleinte inkább a hangzás felé fordultam. Nagyon érdekelt a zene, ezzel próbáltam nyitni a közösség felé, a zenével próbáltam része lenni a közösségnek és a kultúrának. Nem tudatosan utasítottam el korunk nagy íróit, de soha nem is hivatkoztam rájuk, hiszen én egy egészen más közegből jövök.
Egy átkozott raktár van tele ötletekkel!
– Íróként mi fontosabb számodra: az élettapasztalat vagy az írói tapasztalat?
– Szerintem egyensúlyoznod kell a kettő között. Ahhoz, hogy jó író legyél, először jó olvasónak kell lenned. Érdeklődnöd kell az irodalom iránt, érdeklődnöd kell a nagy klasszikus könyvek iránt, értékelned kell a könyveket és a velük való munkát. Komolyan! Másrészről arra is késznek kell lenned, hogy menj és dolgokat csinálj, hogy körülnézz és emberekkel vedd körül magad. Kell, hogy foglalkozz az érzékeiddel is. Élned kell az életed, mert ez az az út, ami újat hozhat számodra, máskülönben csak tolmácsolója leszel más emberek tapasztalatának.
– A könyveid alapján úgy érzem, te nagyobb hangsúlyt helyezel a tapasztalatokra.
– Egy cimbora azt mondta nekem, amikor a Trainspottingot írtam: „Te elloptad az átkozott könyvemet!” Drogos volt hosszú évekig, tovább, mint én valaha. De én voltam az az ember, aki a könyvet végül megírta. Érted? Szó szerint neked kell megcsinálnod. Szó szerint ott kell ülnöd, és csinálnod kell, és ez nem szólhat csak a tapasztalatok megszerzéséről. Rengeteg embernek vannak fantasztikus élményei az életben, de nincs meg bennük az elszántság, hogy tollat ragadjanak, és papírra vessék őket.
– Az ötlet nem elég.
– Pontosan! Az ötlet nem elég. De nekem, mint írónak, az a legidegesítőbb, amikor az emberek azzal jönnek hozzám: „Hé! Van egy nagyszerű könyvötletem! Én nem vagyok egy író, de van egy nagyszerű sztorim!” Ez igazán nagylelkű dolog, de én mindig azt válaszolom: „Figyelj, egy csomó elképesztő történetem van. Egy átkozott raktár van tele ötletekkel!” Nekem soha nem az ötletekkel volt problémám. A leülés és a megírás. Ezek okozzák a nehézséget.
– Van egy módszer, amit a Sex Lives című legújabb könyvedben említesz, ahol az embereknek három oldalt kell egyfolytában írniuk minden egyes nap. Ez olyasvalami, amit te is csinálsz, hogy beindítsd a kreatív folyamataidat?
– Nem, egyáltalán nem! Nem használom, de szeretem ezeket az önsegítő-önfejlesztő technikákat. Szeretem az egésznek a kultúráját. Ha neked ez segít, persze, csináld – nem kritizálok és nem nevetek ki senkit – inkább csak szórakoztatónak találom. Szerintem ezek az emberek csak mennek tovább a következő ilyen programra, a következő önsanyargatásra. Ez az a fajta fogyasztói társadalom, amiben élünk. Folyamatosan egy következő termék után kutatunk, ami megváltoztathatja az életünket ahelyett, hogy szórakoznánk, és ha kell, mi változtatnánk az életünkön.
A bukásból tanulsz
– Mennyire alapoztad a könyveidet a saját tapasztalataidra?
– A korai könyveim valahol mindig önéletrajzi ihletésűek, sokkal inkább, mint a későbbiek. A Skagboysban (a Trainspotting előzményeiről szóló regény – a Szerk.) és a Trainspottingban különösen sok van belőlem. Az utolsó könyvem főszereplői között van két amerikai, a harmincas éveiben járó nő. Amikor a feleségem elolvasta, azt mondta: „Ez a két szereplő te vagy!” Szóval a karaktereim valamilyen módon mégiscsak pillanatképek arról, hogy éppen min mentem keresztül. Szeretek belebújni a karakterekbe, akik a helyzet áldozatai. A Trainspottingban Renton élete igazán szörnyű helyen játszódik, próbál kitörni a heroin fogságából. Amikor találkozol vele, épp rémes körülmények között van, és ezek a rossz körülmények torkollnak drámába. A Filth-ben Bruce Robertson-on látod, hogy mielőtt mentálisan lerobbant volna, másfajta életet élt. Számomra ezek a dolgok nagyon konstruktívak, noha alapvetően a kudarcról szólnak, és arról, hogyan bukunk el emberi mivoltunkban.
– Téged érdekel a kudarc?
– A kudarc egyszerűen sokkal érdekesebb téma. A siker csak egyféleképpen érkezik. Az nem tanít meg téged semmire. A kudarc különféle okból eredhet, és mindenféle dologra megtanít. A bukásból tanulsz. Ez az, amiről az élet a legtöbbször szól: a kudarc. Az a végső kudarc, hogy megöregszünk és meghalunk.
– Az öregedést kudarcnak tartod?
– Az öregedéssel, elkezdesz azon gondolkodni, hogy már csak véges számú nap van hátra az életedből. És ez sokkal jobb, mint amikor fiatalon heteket töltöttél mámorosan, és fogalmad sem volt a saját halandóságodról. Ahogy öregszel, egyre tudatosabb vagy abban, hogy mi az, amit igazán élvezel. A minap találkoztam Andrew Innes-szel a Primal Scream-ből (skót rock együttes – a Szerk.). Teáztunk, kint csodálatos idő volt, beszélgetünk mindenkivel, aki betért a kávézóba, a madarak csiripeltek, és mi csak élveztük. Ez valami olyasmi, mintha olyan sokáig lettünk volna illuminált állapotban, hogy most a józanság valójában az illumináltság egy új módja lenne.
Csak meséled, miket műveltél
– Mesemondók között nőttem fel – a szögezte le az író. – A családom minden tagja nagy történetmesélő volt. Az apám és a testvére csak mondták és mondták, elképesztő történeteket tudtak. Úgy gondolom, a kelta hagyományokból adódik, ahogyan szájról szájra adták a történeteiket. A skót embereknek igazi adottságuk van az ilyen fajta mesemondáshoz. Amikor idősebb lettem, elkezdtem én is így mesélni a kocsmákban, és imádtam ezt a hangulatot.
– Hallgattad, ahogy az emberek mesélik a történeteiket a kocsmákban?
– Igen. Elmész szórakozni, csapsz egy őrült estét, aztán csak ülsz a bárban egész álló vasárnap, és csak meséled, miket műveltél a hétvégén. Ezek voltak a legszebb napjaim. Azt hiszem, ez volt az, ami leginkább formált engem. Rengeteget tanultam figyelve az emberekre, ahogy ezeket a történeteket mesélik, figyelve a szülőkre, nagyszülőkre, nagynénikre és nagybácsikra, akik elbeszélték, mi és hogy történt.
– Hogyan alakultak volna a dolgok, ha egy nagyhírű iskolába mész és irodalmat tanulsz?
– Valószínűleg nagyon más íróvá válok akkor. Sokkal tájékozottabb lehettem volna, ha ilyen háttérrel rendelkezem. De az érdeklődésemből kifolyólag eleinte inkább a hangzás felé fordultam. Nagyon érdekelt a zene, ezzel próbáltam nyitni a közösség felé, a zenével próbáltam része lenni a közösségnek és a kultúrának. Nem tudatosan utasítottam el korunk nagy íróit, de soha nem is hivatkoztam rájuk, hiszen én egy egészen más közegből jövök.
Egy átkozott raktár van tele ötletekkel!
– Íróként mi fontosabb számodra: az élettapasztalat vagy az írói tapasztalat?
– Szerintem egyensúlyoznod kell a kettő között. Ahhoz, hogy jó író legyél, először jó olvasónak kell lenned. Érdeklődnöd kell az irodalom iránt, érdeklődnöd kell a nagy klasszikus könyvek iránt, értékelned kell a könyveket és a velük való munkát. Komolyan! Másrészről arra is késznek kell lenned, hogy menj és dolgokat csinálj, hogy körülnézz és emberekkel vedd körül magad. Kell, hogy foglalkozz az érzékeiddel is. Élned kell az életed, mert ez az az út, ami újat hozhat számodra, máskülönben csak tolmácsolója leszel más emberek tapasztalatának.
– A könyveid alapján úgy érzem, te nagyobb hangsúlyt helyezel a tapasztalatokra.
– Egy cimbora azt mondta nekem, amikor a Trainspottingot írtam: „Te elloptad az átkozott könyvemet!” Drogos volt hosszú évekig, tovább, mint én valaha. De én voltam az az ember, aki a könyvet végül megírta. Érted? Szó szerint neked kell megcsinálnod. Szó szerint ott kell ülnöd, és csinálnod kell, és ez nem szólhat csak a tapasztalatok megszerzéséről. Rengeteg embernek vannak fantasztikus élményei az életben, de nincs meg bennük az elszántság, hogy tollat ragadjanak, és papírra vessék őket.
– Az ötlet nem elég.
– Pontosan! Az ötlet nem elég. De nekem, mint írónak, az a legidegesítőbb, amikor az emberek azzal jönnek hozzám: „Hé! Van egy nagyszerű könyvötletem! Én nem vagyok egy író, de van egy nagyszerű sztorim!” Ez igazán nagylelkű dolog, de én mindig azt válaszolom: „Figyelj, egy csomó elképesztő történetem van. Egy átkozott raktár van tele ötletekkel!” Nekem soha nem az ötletekkel volt problémám. A leülés és a megírás. Ezek okozzák a nehézséget.
– Van egy módszer, amit a Sex Lives című legújabb könyvedben említesz, ahol az embereknek három oldalt kell egyfolytában írniuk minden egyes nap. Ez olyasvalami, amit te is csinálsz, hogy beindítsd a kreatív folyamataidat?
– Nem, egyáltalán nem! Nem használom, de szeretem ezeket az önsegítő-önfejlesztő technikákat. Szeretem az egésznek a kultúráját. Ha neked ez segít, persze, csináld – nem kritizálok és nem nevetek ki senkit – inkább csak szórakoztatónak találom. Szerintem ezek az emberek csak mennek tovább a következő ilyen programra, a következő önsanyargatásra. Ez az a fajta fogyasztói társadalom, amiben élünk. Folyamatosan egy következő termék után kutatunk, ami megváltoztathatja az életünket ahelyett, hogy szórakoznánk, és ha kell, mi változtatnánk az életünkön.
A bukásból tanulsz
– Mennyire alapoztad a könyveidet a saját tapasztalataidra?
– A korai könyveim valahol mindig önéletrajzi ihletésűek, sokkal inkább, mint a későbbiek. A Skagboysban (a Trainspotting előzményeiről szóló regény – a Szerk.) és a Trainspottingban különösen sok van belőlem. Az utolsó könyvem főszereplői között van két amerikai, a harmincas éveiben járó nő. Amikor a feleségem elolvasta, azt mondta: „Ez a két szereplő te vagy!” Szóval a karaktereim valamilyen módon mégiscsak pillanatképek arról, hogy éppen min mentem keresztül. Szeretek belebújni a karakterekbe, akik a helyzet áldozatai. A Trainspottingban Renton élete igazán szörnyű helyen játszódik, próbál kitörni a heroin fogságából. Amikor találkozol vele, épp rémes körülmények között van, és ezek a rossz körülmények torkollnak drámába. A Filth-ben Bruce Robertson-on látod, hogy mielőtt mentálisan lerobbant volna, másfajta életet élt. Számomra ezek a dolgok nagyon konstruktívak, noha alapvetően a kudarcról szólnak, és arról, hogyan bukunk el emberi mivoltunkban.
– Téged érdekel a kudarc?
– A kudarc egyszerűen sokkal érdekesebb téma. A siker csak egyféleképpen érkezik. Az nem tanít meg téged semmire. A kudarc különféle okból eredhet, és mindenféle dologra megtanít. A bukásból tanulsz. Ez az, amiről az élet a legtöbbször szól: a kudarc. Az a végső kudarc, hogy megöregszünk és meghalunk.
– Az öregedést kudarcnak tartod?
– Az öregedéssel, elkezdesz azon gondolkodni, hogy már csak véges számú nap van hátra az életedből. És ez sokkal jobb, mint amikor fiatalon heteket töltöttél mámorosan, és fogalmad sem volt a saját halandóságodról. Ahogy öregszel, egyre tudatosabb vagy abban, hogy mi az, amit igazán élvezel. A minap találkoztam Andrew Innes-szel a Primal Scream-ből (skót rock együttes – a Szerk.). Teáztunk, kint csodálatos idő volt, beszélgetünk mindenkivel, aki betért a kávézóba, a madarak csiripeltek, és mi csak élveztük. Ez valami olyasmi, mintha olyan sokáig lettünk volna illuminált állapotban, hogy most a józanság valójában az illumináltság egy új módja lenne.
Egypercesek
Magyarország fotóalbuma
A Magyarország 365 fotópályázat képeiből készült könyvet mutattak be Budapesten
Nem átok a Kárpátok
Egy tükör, melybe nem biztos, hogy akarunk, de érdemes belenézni
Kösd össze a várost a saját történeteddel!
Hetedik alkalommal újra itt a városi elbeszélés-pályázata, az Álljon meg egy novellára!