Mostanság az Aradi Tizenhárom etnikai sokféleségét úgy szokták interpretálni, mint valamiféle korai multikulturalizmust, mintha szerbek, örmények, németek, osztrákok, horvátok harcoltak volna a magyar szabadságért.
Ez teljes tévedés, vagy más kifejezéssel élve: ez a liberális értelmezési kísérlet. Olyan, mint bármelyik másik liberális ötlet. Elsőre jól hangzik, de ha belegondolunk, rémületes ostobaság. (Elnézést a profán szóhasználatért egy az Aradi Vértanúkról szóló írásban, de nem lehetett szebben fogalmazni.)

Élet és hűség
A magyar szabadságért magyarok harcoltak. Aki a magyar nemzet szabadságáért harcol az szükségképpen magyar is, mert a dolog jellegéből adódóan áldozatvállalásával, élete kockáztatásával átesik a befogadás rítusán, a saját szemszögéből és a már magyarok szemszögéből is magyarként él, tesz és hal, ha kell, és ekkor szükségképpen magyarrá is lesz. Az 1848-as Szabadságharc idején ugyanis még sokak számára volt vonzó a magyar nemzeti ethosz, a magyarság életformája, a magyar nemzet integráló ereje, a magyar életérzés, a Szent Korona, mint emberfeletti, transzcendens összefogó erő kifejezője, egyszóval az, hogy valaki a magyar nemzet tagja, a Szent Korona alattvalója lehet.
Ezek a szerbek, örmények, németek, osztrákok, horvátok és mindenki más (zsidók is) azért harcolt a magyar szabadságért, mert magyar, magyar is akart lenni. Nem állampolgár, nem magyar nemzetiségű, nem magyar nemes, hanem csak szimplán magyar. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ezek az emberek rendelkeztek-e valamiféle eredeti identitással (és őrizték-e azt), vagy többel, az számít, hogy életükkel, hűségükkel ki akarták fejezni, hogy magyarok.

Rítus és szabály
A 19. században ugyanis még élt – vagy ki tudja, talán a romantika hatására éledt újjá – az az ősi, atavisztikus gondolat, amely szerint a közösség és az egyén viszonyát szabályok kötik: egy mindenkiért, mindenki egyért. És ennek bizonyosságát kell adnia mindkét félnek ahhoz, hogy az egység létrejöhessen. Önfeláldozást vár a közösség az egyéntől anyagi, szellemi és erkölcsi tekintetben egyaránt. S cserébe az egyének sokszorosának erejét, az autonóm megye helytállását, az állam jogbiztonságát, fegyveres védelmét, s természetesen a részvétel jogát, a közös döntésekbe való beleszólás lehetőségét kínálja.
Nem győzöm hangsúlyozni mennyire távol áll ez a befogadás a mai liberalizmus eszményeitől.
Legfontosabb fogalma a befogadás rítusa, s az, hogy a nemzeti közösség világos szabályokat ad: Vagy belül, vagy kívül. Ha elfogadod bizonyos alapvető szabályainkat, akkor belül, s, ha a szabályok szerint részt veszel a köz dolgaiban, akkor kívül is.
És ezek a szabályok nem azt kívánják, hogy mondj le valamiről, hanem csak azt, hogy fogadd el a mi szabályainkat is. Hogy ettől függetlenül te amúgy horvát, németül vagy tótul beszélsz-e gyermekeiddel, egy- vagy két szín alatt áldozol-e az Úrnak, büszkén tekintesz-e őseid armálisára, vagy öntudatos polgárként élsz, az mit sem számít.

A nemzetállamok alternatívája
S mindebből az az elképesztő következtetés is adódik, hogy alig több mint százhatvan évvel ezelőtt még jó volt magyarnak lenni, büszkeségre adott okot, ha valakit a magyar nemzet befogadott. Mert minden hazugsággal szemben a magyar nemzet befogadó nemzet volt mindig is, különösen a 19. században mutatkozott meg ennek az ereje.
Az Aradi Tizenhárom és számtalan névtelenül maradt társuk azt tanítja meg nekünk, hogy a Magyar Királyság, sokaknak inkább a Magyar Nemzet, több volt, mint amit a modern kor embere elképzelni tud. A Szabadságharc volt az az utolsó pillanat, amikor még önként ment harcba a magyar megvédeni a hazáját, és amikor a Magyar Királyság valódi alternatívát jelentett Közép-Európa belterjes, nacionalista nemzetállamaival szemben.
Biztos sok mindent elrontottunk akkor és utána is, de az Aradi Tizenhárom névsora önmagában cáfolata mindannak, amit el akarnak hitetni velünk magunkról.