A politizáló művész ideája

A magyar könyvesboltkultúra évtizedes hanyatlása okán aggódó érdeklődéssel figyeltem az Alexandra agóniáját, vagyis e hanyatlás és sok más egyéb baj okozójának eltűnését. Évek óta tudni lehetett, hogy gond lesz, de a könyvkiadók és a szakma csatolt részei csak asszisztáltak a nyilvánvalóan tragikus végű folyamathoz. Ez azonban csak a kerete történetünknek, annak, hogy a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete Péterfy Gergely személyében új elnököt választott. Van ilyen, ahogy mondani szokták.

Egy elfelejtett polémia

Az új elnök ráadásul sikeres kortárs író. Tudom, egy könyves magazinban nem szabad ilyet mondani, de nem érdeklődöm a kortárs szépirodalom iránt, ezeket a könyveket majd akkor fogom elolvasni, ha harminc év múlva is emlékszik rájuk valaki. Tehát ez nem értékítélet, a kortársak egyszerűen már a témaválasztásukkal elriasztanak.
Viszont elolvastam az új elnök nyilatkozatát. Újonnan megválasztott ellenzéki pártelnökök szoktak ilyen nyilatkozatot tenni, amíg még azt hiszik, hogy ez a hang hatással lesz a közvélemény-kutatási adatokra.
Felmerült bennem egy rég elfelejtett polémia arról, hogy a tudósoknak és a művészeknek milyen társadalmi kötelezettségei vannak, illetve, hogy ki a tudós és a művész, és hogy valaki, aki kiválóan ért a benzolgyűrűhöz, vagy remek drámákat ír, miért is gondolja, hogy ért a politikához. 
A politika ugyanis egy szakma, minden ellenkező híreszteléssel szemben és pont annyian nem értenek hozzá, mint, mondjuk a focihoz. 

Nem kellett izgulniuk
Ettől még persze mindenki politizálhat, de azt érdemes az amatőr ligában kezdeni és elmenni egy három százalékos párt lakossági fórumára és megkérdezni a pártelnököt, például arról, hogy a csávázott vetőmagok csomagolásán miért olyan kicsik a figyelmeztető betűk. Ha ezen a beszélgetésen túl van és nem dobták ki a biztonságiak, viszont továbbra is politizálni szeretne, akkor sem érdemes a nagy nyilvánosság előtt a kormányt és a kormánypártot elhajtani melegebb éghajlatra. Mert ez ugyebár nem politizálás, hanem ámokfutás.
A politika ugyanis ott kezdődik – ezt persze a magyar politikai elit jelentős részének sem árulták el –, hogy nem küldjük el a fenébe azt, akitől akarunk még valamit.
Ha ugyanis bajunk van valakivel, de az illető nagy darab és hajlamos is arra, hogy emlékezzen, akkor helyből bezártuk magunkat a szuterénbe és lehet, hogy a kulcsot csak legközelebb 2022-ben hozza le a takarítónő.
Ettől még a magyar könyves szakma lehet most a legboldogabb: rögtön kiderült az új elnökről, hogy mennyire alkalmas feladatára. Nem kellett izgulniuk.

Döntést is hoz, és döntést hozat
A politika azért szövi át az országot – egyébként kevésbé, mint azt el akarják velünk hitetni –, mert túl sokan kérik számon az ideológiai nézeteiket a másikon. Olyan szerepekben is, amelyekben az nagyon komoly illetlenség. Egy író politikai nézetei nem érdekesek, ha a művei jók. Egy szakmai szervezet vezetőinek politikai nézetei ki sem derülhetnek, ha ebben a szerepében lép fel. Ebben az országban sokan nem értik, hogyha politizálni kezd valaki, akkor politikai döntést is hoz, és politikai döntést hozat mindenkivel, aki tudja, hogy abban az ügyben politikáról van szó.
Ráadásul ebben a konkrét esetben a művészünk összekeveri a saját ideológiai nézeteit mások ideológiai nézeteivel. Ennél nagyobbat, azt hiszem, nem is lehetne tévedni. Itt a lehető legrosszabb forgatókönyv valósul meg, az erkölcsi fensőbbség hangoztatása, amiért a régi szép időkben még párbajoztak is. Nyilván nem véletlenül.
Az ideológia és erkölcsi megközelítés, ami egy műalkotásban teljesen természetes, a valóságban sohasem olyan egyértelmű és köznapi vitákat változtat vérre menővé. Vegyük már észre, hogy az ideológiai bírálat nem bírálat, hanem világnézeti kioktatás!

Ami nevetséges, és ami nem az
Mi ebből a tanulság? A szakmai szerepünkben ne politizáljunk! Ez ugyanis a diktatúrákban szokásos. De akkor kötelező is. Viszont nyilván nem ellenzékiséget várnak el. A kurucos ellenzékiség ebben az esetben nevetséges is, mert teljesen veszélytelen az egyénre nézve, de rendkívül káros a szakma érdekérvényesítő képességére. Ez utóbbi viszont már nem nevetséges.
Úgy látom, hogy a politizáló művészek és tudósok kevés eredményt tudnak felmutatni a helyzet konszolidálása terén, de annál több újabb konfliktus gerjesztését köszönhetjük ügybuzgalmuknak. Túl sok művészünk és túl sok politikusunk van, különösen abból a fajtából, amelyik műkedvelőként műveli egyik vagy másik „sportágat”. Azokról nem is beszélve, akik mindkettőt csak kedvelik. A tűzszünethez mindkét fél kell, de valamelyiknek előbb kell abbahagynia a lövöldözést. Aki ezt kizárólag a másiktól várja, az a dolog jellegéből adódóan nem lehet erkölcsi fölényben.

Illusztrációk: Pawel Kuczynski