A tudományos élet nagy koponyái egy elhagyott hegyi faluban találkoznak, hogy az emberi önpusztítás témájában egy konferencián osszák meg egymással nézeteiket, álláspontjaikat. Arthur Koestler Szajhák című, 1972-es regényének kiindulópontja ilyen egyszerű, de a folytatás már nem igazán az, egy elszabadult ösztönlázadásba torkolló botrány kerekedik a tudósokon gyülekezetének konferenciájából, melyre senki sem számított. Talán még az olvasó sem.

Kép forrása

Több is, is mint pikáns és kínos, ahogy Arthur Koestler élete, illetve életműve, valamint ezek megítélése alakult az évek során. Az 1983-ban elhunyt brit szerzőt ugyanis posztumusz sodorta el egy proto-metoo botrány, midőn „kiderült”, hogy nőket erőszakolt meg egykori munkahelyén, az Edinburgh-i egyetemen, melyre – nem elhanyagolható infó! –, vagyonát hagyta. Az intézmény a botrány kirobbanását követően kicsit hezitált, majd eltávolította a szobrát. 
Nos, ehhez képest is fontos elővennünk az utolsó Koestler regényt, a Szajhákat, mely a tudósok felelősségét firtatja. 
A történet egy faluban játszódik, ahol egy tudományos konferenciát tartanak, melynek témája az emberi önpusztítás. A valóban nem egy ponton pikáns és tényleg kínos jelenetekkel tarkított, erősen kritikus történet leginkább Gaspard Noé új mozijára, az Eksztázisra emlékeztet. A filmben a parti fő italának szánt sangriaba kevert drog miatt a résztvevők legvadabb ösztöneiket élik ki egymáson… A Szajhákban is valami hasonló történik: a konferencia tudós résztvevői viszonylag gyorsan levetkőzik civilizált erkölcsiségüket és meg-, illetve felszabadulva a normáktól egymásnak esnek. 
Ki így, ki úgy. 
Koestler nem holmi kommersz horrort, vagy abszurd sztorit írt meg utolsó könyvében, hanem élete utolsó szakaszában számára rendkívül fontos tudományos élet területét vesézte ki. A Szajhákban megmutatkozik a szerző azon vágya, hogy elmesélje, milyen sokáig nem ismert hatások és szindrómák tarkítják az földi életet, milyen parapszichológiai folyamatok tartják fogva az embert, legyen az tudós vagy átlagember. És bár kutatásai, dolgozatai között leginkább az érzékelésen kívül eső jelenségek szerepeltek, ebben a regényében a nagyon is az érzékszervekkel fogható területek zavarait térképezte fel. Nem volt szégyenlős ember, a Szajhákban sem kívánt visszafogott lenni, ítélete az utókornak, és a fenti idézett botránya kapcsán még akár önmagának is szólt, szól.