Neki nyóckert adott a kezébe az Úr

Születhet-e valami virág a romokból, a roncsokból, a kátyúkból, a gazokkal lepett sivárságból? Már, hogy a fenébe ne! És nemcsak azért vágom rá, mert Pál Dániel Levente Az Úr nyolcadik kerülete című új kötete mindezt igazolja, hanem mert már Ettore Scola Csúfak és gonoszak című hetvenes évekbeli filmje is megtanított rá: a szép virágok a szeméthalmokon is kinyílnak. Mégpedig vidáman, bölcsen, tanulsággal és életnedvekkel telve.

Rég foghatott a kezébe magyar olvasó ennyire harsány és vidám könyvet arról, hogy micsoda kakofón nyomorkavalkádban élnek egyes magyarlakta helyeken. Például a civilizáció egyik panamájában, Budapesten. Ott is, a nyolcadik kerületben, avagy a Józsefvárosban. Azt hiszem, egyedül Szomjas György rendkívül és azóta is egyedülálló Roncsfilmje tudta visszaadni a nyócker zsigeri báját, szocreálból tőkereáljába befulladó társadalom-életörömtől kicsapongó haláltáncát. 
Pál Dániel Levente erősen naturálisan, szociális hitelességgel, vérbő humorral mesél a magyar főváros néha gettónak, néha gengszterföldnek nevezett kerületéről, ahol már hierarchia sincs, a rendőr, a prostituált, a migráns, a csencselő, a nővérke, a munkanélküli, a hajléktalan, a drogos, a maffiózó, a politikus, a munkás és metróvezető ugyanazon a szinten lébecol – lent. Ennek a lentnek, ennek, emberi és társadalmi lentségnek a puzzleképe áll össze Az Úr nyolcadik kerülete című pikareszkben, megtoldva azzal, hogy ezekben az epizódokra szedett, amúgy nagyon is egységes egészben, nincsenek klasszikus hősök, csupán túlélők. 
A szerző évek óta gyűjtötte ezeket a keserédes, egyszerre meghökkentő, elborzasztó és egyszerre mosolyt fakasztó sztorikat, hogy kiadói áldást élvezve egy kötetté gyúrva nyújtsa át azokat a közönségnek. Egy kicsit úgy lehetünk ezzel a könyvvel, hogy tudjuk, hogy ez itt a valóság, ami annyira, de annyira irreális, hogy az már szinte szürreális. Valóságtól való félelmünk azt diktálja agyunkban, hogy ne akarjuk elfogadni a tényt, hogy mindez itt és most – van, volt és lesz.