Megjelent Martin Buber (1878-1965) osztrák származású izraeli vallásfilozófus egyik legfontosabb, Istenfogyatkozás című 1952-ben írt munkája. A kötet fordítója, Gáspár Csaba László elmondta: a dialógusfilozófia és a vallásos egzisztencializmus egyik legfőbb képviselőjének tartott Martin Buber vallásfilozófiai jelentősége nem elsősorban új, a vallásról eddig ismeretlen gondolatok megfogalmazásában rejlik, hanem abban, hogy a mai kor emberéhez beszél a vallás lényegéről, Isten valóságáról.

„A mi megfogalmazott vagy eltitkolt kérdéseinket teszi fel és válaszolja meg annak alapján, ami a biblikus zsidó és kelet-európai haszid istentapasztalatból nyerhető. Régi és sok generáció által átelmélkedett és tanúsított tanítást mond, de a mi világészlelésünkre hangolva" – fogalmazott a Miskolci Egyetem Filozófia Intézetének docense. 
A magyarul most megjelent kötetben Martin Buber a kortárs gondolkodásra nagy hatást gyakorló szerzők – Jean-Paul Sartre, Martin Heidegger, Carl Gustav Jung és Soren Aabye Kierkegaard – alapján beszél a vallás lényegéről és a realitással, a lélektannal, a filozófiával és az erkölccsel való viszonyáról – fűzte hozzá.
Buber szerint a modern ember nem látja azt, amit a vallás láttat, holott sem az ember, sem Isten nem mozdult el korábbi „helyéről”, és az ember látása sem lett tompább. Ehelyett a korábban megélt, de legalábbis lehetséges ember-Isten viszonyba belépett egy erő, miként a Föld és Nap közé a Hold, és ez idézi elő a korunk szellemi egét beárnyékoló „Istenfogyatkozást”. Ez az erő sokféle: a filozófiában az emberi tudat és szellem radikálisan modern értelmezése, amely szerint az ember minden értelmesség egyedüli forrása, a pszichológiában az emberi lélek autonóm működésének hangsúlyozása, amely elutasít minden valódi transzcendenciát, valamint a modern élet elszemélytelenedése, amely eltorlaszolja az ember előtt a személyes Istent – mondta el a kutató.