Andrea Bocelli olasz tenor énekes karriertörténete világhírű sztori. A gyerekkorától vak Bocelli, aki a legnagyobb tenorok, köztük Carreras és Pavarotti elismerését és támogatását is kivívta számos díj tulajdonosaként elmondhatja magáról, hogy hetvenmillió lemezt adott el eddig és a komolyzenei szcéna mellett a pop legnagyobb színpadának közönségeit is meghódította.
Bocelli most könyvet írt, A csend zenéje című kötete ugyan regény, de annak önéletrajzi vonatkozásai nyilvánvalóak.

Andrea Bocelli olasz, egész pontosan toszkán énekes, vele született betegségével küzdött a legelső idők óta, de a látását erősen korlátozó zöldhályog mellett egy sportbaleset miatt tizenkét évesen teljesen megvakult. Állapotából fakadó emberi küzdelem, és az ennek ellenére a világelsők körébe vivő művészi, előadói kiteljesedés milliókat kápráztatott el, és ébresztett bennük tiszteletet az énekes iránt. A csend zenéje azt a küzdelmes belső életet mutatja be, melyről a világ eddig mit sem tudott, mely az alapja és háttere, oka és termőföldje volt Andrea Bocelli énekesi munkásságának. Az íróvá avanzsált tenor egy Amos nevű férfi alakja mögé bújva mesél regényében életének eddig nem ismert részleteiről.  A főszereplő, Amos és az író Andrea közötti azonosság oly sok, hogy a főhős közölt gondolatait, érzéseit, megélt életszeleteinek tanulságként kimondott szavait vehetjük úgy, mint Bocelli önéletrajzának vallomását.  Akik valamiféle drámai feszültséggel teli írásra számítanak, azoknak csalódniuk kell, az énekes-író regényében visszatükrözi az általa koncerteken és hanglemezeken nyújtott harmóniát, idilli egységet, kiegyensúlyozottságot. De hát ez nem egy akció-thriller, nem egy krimi és nem is egy új keletű társadalmi dráma, ez Andrea Bocelli magasztos és szépséges életének irodalmasított formátumú elbeszélése.
A kötettel kapcsolatban már számos értékelés, elemzés, interjú született, ezek egyikében maga a szerző mondja: „Egy önéletrajzi írás őszintébb egy fotónál, amely eltorzíthatja a valóságot. Sokan ismerik a történetemet, de ki akartam fejezni a gondolataimat és értékeimet.”
Bocelli pontosan az az ember, akire azt szoktuk mondani, hogy elragadó. S ahogy elragadta énekét figyelő hallgatóságát, úgy most elragadja olvasóközönségét. Az „elragadtatásról” szól a kiadó ajánlója is, érdemes egy pár mondat erejéig idézni az kötethez illesztett fülszövegükből: „Távol az ünnepélyesség minden kísértésétől, a sorok között maga az élet igazsága lüktet, egy olyan életé, amely győzelmekre rendeltetett, s amely – miként minden élet – nem mentes a tévutaktól, a kételyektől, a kisebb-nagyobb fájdalmaktól sem. Szenvedélyes őszinteségével és lefegyverző szeretetteljességével (mint amikor leírja apjához való viszonyát, vagy elbeszéli találkozását Veronicával, élete párjával) Bocelli valósággal kézen fogja olvasóját, és megosztja vele saját – oly gazdag, sebezhető és összetett – szellemi univerzumát, amely a könyv minden szavában tükröződik.”