Különös hangulatú, ugyanakkor mégis profán jelentéssel bíró szavakból álló címet adott első kötetének Bakonyi Péter költő. A Mulatós zsoltár egy több évtizedes kihagyás utáni irodalmi újrakezdés történetét tartalmazza – versek formájában.

Nincs is tétovább ember, mint a költő, az író. El-elvacakol sok mindennel mielőtt írni, alkotni kezd, hiszen tudja, a végtelennel kell aztán már szembenéznie. Valahogy így és ez tükröződik Bakonyi Péter verseiből. A Mulatós zsoltár egy meglehetősen csattanós válasz egy furcsa életpálya fellengzős kérdéseire, azokra, melyeket felelősségük okán szinte minden művésztől megkérdez a nagyvilág. Bakonyi nem kíméli versvallomásaiban sem önmagát sem az őt körülvevő világot. Keserű kritikával metszi át az életfontosságúnak számító, korábban kitaposott irodalmi idegpályákat, hogy a bénultságot kihasználva átmaszkírozza a teljes testet. Az őrületig fokozódott sorselemzésben minden a felszínre kívánkozik, a régi élet tévedései, bűnei, az önmagától kótyagos világ fekélyes volta és egy régi költői bölcselet, miszerint „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.”
A kötet megkedvelésében tulajdonképpen maga a szerző segít, ha ideidézzük a könyvében szereplő egyik versének részletét:

Áthozat
Amikor pincér voltam, csaltam,
és öltem, amint katonaféle
lettem.
Prostik között utcasarkon
kószáltam én is,
s kufárként mindent adtam,
vettem.
 (Ahogy rám bízatott.)
S ha elfogott a csősz valami
fennkölt erkölcs nevében,
hát büszkén odavágtam:
Hiszen sorsomat
élem
éppen!
 (Veletek. Általatok.)
Mikor meg léleklátó ószeres
voltam,
esténként fényeztem és
pucoltam,
amit más valaha levetett vagy
eldobott,
s kétely nélkül kamrámba
hordtam,
amit maga mögött
hagyott
papírlapon, földben, kincses
dobozban
egy élő vagy
egy halott.

 (S mindegyikőtök részt kapott.)