Bizonyos szempontból az emberi élet két részre osztható: az egyik részében hallgatjuk és elhisszük a meséket, a másik részében mesefigurákká válva éljük meg a mesék igazságát.
Számomra pont ilyen a János vitéz és az is tény, hogy Jankovics Marcell rajzfilm feldolgozása csak megerősített ebbéli hitemben. Én vagyok János vitéz.

Mielőtt ettől a bevezetőben írt utolsó mondattól megrémülne az tisztelt Olvasó, megnyugtatom, nem történt több – igaz kevesebb se – minthogy ünnep van, idén nyáron újra kiadták Petőfi Sándor csodálatos verses meseregényét, a János vitézt, s egy rajongó lelke felkiáltott.  Az elbeszélő költeménynek is bekategorizált mű ezúttal újabb képi „rásegítést” kapott, most Kass János fantasztikusan érzelemdús illusztrációi egészítik ki a híres történet epizódjait.
De miért fontos Petőfi ezen alkotása? Vagy jó kérdés ez egyáltalán? Sajnos kimondhatjuk, hogy egy olyan – lényegében átalakulást jelentő – korszakban van a magyar társadalom, amikor megkérdőjelezik a régi, egykor alapvetőnek számító alkotásokat (is). És kifogott-e az idő a János vitézen? Bátran állíthatjuk, hogy nem. Semmi nem tompította az elmúlt több mint másfél évszázadban a pásztorból lett bátor huszár történetét. A mű megannyi áthallással, jelképpel bír a népköltészet, az ősi magyar hit- és hiedelemvilág, a történelem-tudomány, hadikultúra, a néprajz területeit is érintve. János vitéz históriája nagyjából három egymástól jól elválasztható három egységre bontható, persze az egyik elemző változat szerint. A természet gyermekeként és a „pásztorok királyaként” aposztrofálható főhős az emberi küzdelmek rá jutó hatalmas áradatának elején csupán a féktelen és buja, de mindenképp nemesen egyszerű és tiszta szerelemmel bajlódik. Küzdelme alapját a gonosz rút banya, szerelmének, Iluskának „felvigyázójával” való tusakodása okozza. A második részben a hadba vonulás, a csaták vérrel és férfias világegyetemet teremtő izgalmával teli szakasza vonul fel az olvasók előtt, míg a harmadik rész, a balladisztikus felütéssel induló – Iluska értelmetlen halála – és a szerelme után a túlvilági szürreális közegben való utazással végkifejletbe jutó részről olvashatunk. Akinek nem kezd el jó értelemben zsongani a feje a sok csengő-bongó varázslatos és kedvesen émelyítő helyszínektől, hajtűkanyarokat megszégyenítő fordulatoktól, valón túli kalandoktól, annak bizony nincs szépérzéke a csodálatos magyar irodalomra, de talán nincs is ilyen magyar ember. Petőfi még hosszú évszázadokig rabul fogja ejteni azokat, akik hajlandóak lesznek János vitézzel együtt végigmenni ezen a fantasztikus történeten, hogy aztán a mese végén egy semmihez sem hasonlítható boldog érzésben és megelégedésben részesüljenek.