A minap adtuk közre Miért nem olvasnak a fiatalok? címen Gábor Bálint indulatteli írását. A cikk sok reakciót szült, s természetesen szerkesztőségünkben is vita alakult ki a témával kapcsolatban. A várható későbbi hozzászólások előtt ez alkalommal főszerkesztőnk véleményét közöljük.

Kép forrása

Tisztelt Gábor Bálint,
Szellemes és karakteres álláspontot tükröző cikkében több elvarratlan felvetést hagyott. Engedje meg, hogy ezek némelyikét megcincáljam. 
Ön nem gondolkodik el például azon: mi van, ha nem az a célja az irodalomoktatásnak, hogy megszerettesse az olvasást, hanem pusztán az, hogy képet adjon az irodalomkultúráról, ízelítőt adjon a fontos (vagy annak tartott) irodalmi művekből. (Végső soron a földrajzoktatásnak sem célja a földrajztudomány megszerettetése.)
Ha nem misztifikáljuk az irodalmat, mint nembéliségünk szempontjából fontos kulturális tevékenységet, hanem egyszerűen tudomásul vesszük, hogy egyesek szeretnek olvasni, mások nem, akkor az irodalomoktatás kritikájának sem ott lesznek a hangsúlyai, ahová ön tette. Ebben az esetben ugyanis nem annyira fontos, hogy az iskola az olvasás szeretetére neveljen, mint ahogy azt sem várja el senki, hogy a biológia vagy a matematika szeretetére ösztönözzön, hanem inkább az lesz lényeges, hogy irodalmi hagyományainkról átfogó képet kapjanak a fiatalok. Egészen pontosan az, ahogy ön írta: „…az a cél, hogy az emberek felnőve derengve emlékezzenek valamire Petőfiből vagy Adyból miközben egy vers címet se tudnak mondani, csak úgy nagyjából tudják, hogy kiről van szó.”
Irodalmi kultúránk ugyanis szükségképpen nem szól mindenkihez. És ezt anélkül is állíthatjuk, hogy bizonyos sznob megvetéssel néznénk azokra, akikhez nem szól. Vannak, akik nem olvasnak, viszont rendszeresen járnak kiállításokra, vagy hangversenyekre, vannak, akik a filmkultúra rajongói, és vannak, akiket semmiképpen sem szólít meg az a valami, amit magaskultúrának szoktunk nevezni. De ettől még jóravaló, szerethető emberek. 

Kép forrása

Olvasás és olvasás
És ez át is vezet az ön által felvetett gondolatok egy másik aspektusához. Ahhoz ugyanis, hogy olvasás és olvasás között bizony óriási különbségek lehetnek. Sajnos szembe kell néznünk azzal, hogy az ön által is képviselt olvasásmitológia teljességgel hamis eszme. Az olvasás szeretete semmiféle lökést, impulzust, irányt, nem ad a minőségi olvasmányok szeretete felé. Ezerszám élnek közöttünk olyan emberek, akik rendszeres olvasóknak mondhatják magukat, akik szabadidejük jelentős részét könyveknek szentelik, mégsem olvasnak soha egyetlen komolynak mondható szépirodalmi munkát sem. A ponyvairodalom szeretete, a giccs-olvasmányok fogyasztása, lektűrben való lelkes elmélyedés nem nyit utat a minőségi irodalom, vagy pontosabban fogalmazva az emberi minőség felé. A Danielle Steel-rajongók nem fognak Dosztojevszkijt olvasni csak azért, mert mindkét szerző ugyanazon a hordozón (könyvek lapjain) hozzáférhető. Az ön felvetése, miszerint az olvasás szeretete elvezet a minőségi irodalomhoz olyan, mintha abban reménykedne, hogy a beszélni tudás elvezet az előadóművészethez, vagy az autóvezetők egy része bizonyára autóversenyző lesz. Ugye ön is érzi, sejti, hogy efféle fejlődéshez, vagy inkább kiteljesedéshez nagyon sok tényező kell, s maga a vezetni tudás a legjelentéktelenebb (bár kétségkívül nélkülözhetetlen) része az autóversenyzői karriernek. 

Kép forrása

Történeti vagy élménycentrikus
Ugyanakkor abban mélységesen egyetértek önnel, hogy irodalomoktatásunk struktúráját érdemes volna újragondolni. Az a tizenkilencedik századi megközelítés, miszerint minden mélyebb tudás történelmi jellegű, ma már bizonyosan nem állja meg a helyét. Az irodalom irodalomtörténetként való tanítása egysíkú és sokszor valóban az irodalmi élmény útjában álló megközelítésmód. Pontosan fogalmaz, amikor azt írja: „korszakról korszakra haladva, az ókortól a modern irodalomig lépkedünk végig az irodalomtörténeten (mit sem törődve azzal, hogy a gyerekek nagy része eleve nem szereti a történelmet)”.
Ön nem írja, de tény: egyetlen szaktudományt sem tanítunk a tudománytörténet saját logikája szerint, csak az irodalmat. Mintha az irodalomban valami miatt érvényesíteni kellene a történetiséget, miközben például a matematikában ez teljességgel mellőzhető, mivel zavaró tényanyag volna. Önnek valószínűleg igaza van: a történetiség a történelmi jellegű stúdiumokon tudományokon kívül mindenütt zavaró, az irodalomban éppen annyira, mint például a kémiában. A kémiatörténet –, ami egyébként nagyon érdekes kultúrhistória – az általános műveltséghez szükséges kémiai tudás egésze szempontjából nem túl jelentős részismeret. S ez a gondolat igaz lehet az irodalomra is. 
Talán valóban jobb lenne másképp felépíteni az irodalmi ismeretanyagot. Csuda tudja: ha esetleg az irodalmi tananyag a párrímes versikétől indulva vezetné el a gyerekeket a polgári nagyregényig, vagy a barokk epikáig, akkor olyan élményt is átadhatna, ami a hétköznapok részévé tehetné az literatúrát. Éppen úgy, ahogy ön is írja: a humor, az erotika, a fantázia és a nyelvi játékosság hétköznapi élményanyagát kínálva, színesítve, teremtve, újrateremtve. És ebből vélhetően egy egészem másféle irodalmi kultúra születne, mint, amit ma ismerünk.