Nagyszüleim valamelyik, a rengeteg könyvtől meghajlott polcán találtam rá William Faulkner kötetére. Két regény egyben: A hang és a téboly, valamint a mai írás tárgya a Míg feszem kiterítve. Nem emlékszem pontosan, hol és mikor találkoztam először az író nevével, de ismerősen csengett, így, ahogyan korábban jó néhány könyvvel tettem, levettem a polcról, és hazavittem magammal. Nem gondoltam, mekkora szenvedés következik, és azt sem, hogy a befejezte után hetekig motoszkál majd a fejemben valami, amit nem igazán értettem az olvasás közben.

A felszín és a mély
Sok szempontból nehéz vállalkozás a Míg fekszem kiterítve. Egyrészről, mert Faulkner olyan magaslatokba vezette sajátos elbeszélői stílusát, ami miatt alapból megéri elolvasni, ugyanakkor nagyon lassan, akadozva, folyamatosan koncentráltan kell haladni, szinte bekezdésről bekezdésre, ami magában rejti a felejtés veszélyét, valamint azt is, hogy ráununk a könyvre. Másrészről azért, mert semmi sem történik a felszínen, a mélyben viszont ezer meg egy szálat kapunk, melyeket egyetlen szóból kell megfejtenünk, és kiteljesítenünk. Mert a lényeget Faulkner nem elénk tárja, hanem a sorok közé rejti, és a látszólag teljesen öncélú és fölösleges részek is értelmet nyernek a mű végén. Nem véletlen tehát, hogy több, mint egy hónapomba telt elolvasni, és még talán ennyi ideig tartott, hogy úgy nagyjából meg is értsem az apróságokat. Mégis megéri.
Muszáj említést tennem a regény szerkezetéről. Nincs narrátor, különböző elbeszélői nézőpontok vannak, ezek a szereplők monológjai. Mindegyiké. Azoké is, akikről semmit nem tudunk, csak éppen ott voltak, ahol a család volt. Vagy éppen azé, aki már a koporsóban fekszik. Az elején kissé zavaros, viszont hamar hozzászokik az elme, és egyre átélhetőbbek lesznek a sorok, egyre zsigeribb módon jelennek meg képek előttünk, mert mindegyik karakter mestermű. A regény közepe felé, már akkor is tudnánk, hogy épp kinek a gondolatait olvassuk, ha nem lenne feltüntetve. Mert Faulkner olyannyira jól alkotta meg és különítette el a karakterek nyelvezetét és stílusát, hogy rögtön felismerhetőek azok az apró jegyek, amiből rájöhet az ember, ki is beszél.

Egy tanya és egy temetés
Faulkner kapott Pulitzer-díjat, Nobel-díjat, a vele járó rengeteg pénz egy részét pedig eladományozta, így megágyazott a róla elnevezett írói díj létrejöttének… Mindezeknek megfelelően Faulkner a huszadik századi irodalom egyik olyan kimagasló alakja volt, aki képes volt távol maradni kortársaira jellemző csoportosulásoktól. Nem volt tagja a beatnek, nem lázadt hangosan, üvöltve. Ehelyett könyveivel feltárta a butaság, az emberi tudatlanság veszélyeit, az ösztönök irányította lét kegyetlen és kínos részleteit. Ilyen a Míg fekszem kiterítve is. 
Történetében nagyon egyszerű: Addie Bundren a halálos ágyán fekszik, hetek óta ápolják, miközben nagyobbik fia, Cash a koporsóját készíti. Férje, Anse Bundren pedig felvállalja a nő azon kérését, hogy Jeffersonban, ősei mellé temessék el. Ez azonban messze van a tanyától, ahol élnek, így kellemetlen vállalkozásra kell készülniük. Végül hányattatások közepette ugyan, de elérnek a célig, és eltemetik a nőt. A lényeg viszont nem ebben keresendő. A történet csak az ágya a regény valódi esszenciájának. A szereplők közti interakciók, a szereplők lénye az, amiről a regény szól. Darlról, a furcsa szerzetről, akiről a faluban pusmognak, Jewelről, az agresszív, ösztönemberről, Dewey Dellről, akinek látszólag semmilyen szerepe nincsen a regényben, ám a végén róla is kiderül, hogy valami nincsen rendben, Vardamanról, a legkisebb fiúról, aki szerint az anyja egy hal. És persze Anse Bundrenről, aki a legaljasabb mind közül. 

Hetekig fogva tart
A felszín alatt azonban mindenki lelke rohad, mindenki bűnös, mindenki gyanús, mindenki önző és buta. A butaság egy olyan dimenzióját írta le az író, ami egészen elborzasztó. És a regény végén úgy érezhetjük, hogy szegény halottnak az volt a legjobb, hogy meghalt.
Közben rengeteg apróság mosolyogtatja meg az olvasót, így a regény, bár nagyon sötét és depresszív, nem nyomja el az embert, nem telepszik a vállára és taszítja letargiába, ahogyan a szereplőket sem, hiszen valószínűleg azt sem igazán tudják, hogy mit éreznek valójában.
A Míg fekszem kiterítve egy remek könyv, egy nagy figyelmet igénylő, komoly regény. Hetekig öklendezte vissza az elmém a képeket, a tetteket, a szereplők egy-egy elejtett szavát. Hogy a végén megértsem a legkisebb apróságokat is. És így a regény tovább hatott, mint az olvasás maga. Ahogyan azt a jó regények teszik.