Nemrégiben olvastam Roger Crowley: Tengeri birodalmak című könyvét. Vészjósló idézettel kezdődik Ibn Haldún, 14. századi arab történetíró tollából: „A Magreb lakói a jóslatok könyve alapján úgy hiszik, hogy a muszlimok idővel sikeres támadást intéznek majd a keresztények ellen, s elhódítják az európai keresztények földjeit a tengeren túl. Ez, mondják, tengeri úton történik majd.” Mostanában, a migráns-válság árnyékában különösen érdekes a történet, amit a könyv elmond nekünk. Arról mesél, hogy volt már olyan idő, mikor Európának és a kereszténységnek minden erejét összeszedve védekeznie kellett. Amint kiderül belőle az is, hogy már akkor sem volt képes arra, hogy minden erejét összeszedve védekezzen. A győzelemhez egy kivételesen elhivatott pápa kellett és sok szerencse.

Viszályok kora
A kor Európáját az egymással vetélkedő uralkodóházak irányították, akik közül csak az osztrák Habsburgok voltak – magyarországi királyságuk okán – kénytelenek harcolni a pogányokkal. A franciák például akkoriban az oszmánok szövetségesei voltak, mert a legkeresztényibb francia királyoknak fontosabb volt a Habsburgokkal folytatott hatalmi viszály, mint a kereszténység ügye. Tudták, hogy Toulon városát a mohamedánok foglalták el a francia királyság számára? A flottájuk ott is telelt a királlyal kötött egyezség szerint, addig a zavaró keresztényeket kitelepítették a városból. A mohamedán flotta díja a város kirablása volt – amit ők el is végeztek lelkiismeretes szorgalommal – a királyé pedig az, hogy mikor a törökök távoztak, birtokba vehette a várost.
S mindeközben az is kiderül, hogy Lepantó nem volt olyan döntő győzelem, mint gondolnánk. Egy pár évvel később már ugyanakkora oszmán flotta szántotta a Földközi-tenger vizeit, de az elveszett tengerészek tudását nem lehetett pótolni. Az Európa „lágy altestének” – ahogyan Churchill fogalmazott pár száz évvel később – szegezett tőr hegye Lepantónál letörött. A szultánok lassan letettek a hódításokról és a birodalom defenzívába szorult.

Málta és Lepantó
A könyv Rodosz 1521-es elestétől a lepantói csatáig, 1580-ig terjedő időszakot dolgozza fel. Arról az időről szól, mikor elég erős volt a török birodalom ahhoz, hogy egyszerre támadjon a Balkánon – így Magyarországon – keresztül és a tengeren át Itália és Spanyolország felé. Elmeséli Rodosz és Ciprus elestét, a tengeri kalózok garázdálkodásait és Málta hősies védelmét.
A történelmi eseményeken túl, biztos ecsetvonásokkal villantja fel a résztvevők jellemét, szándékait, hibáit és erősségeit. Elregéli a Máltai lovagrend hőstetteit, a génuai és velencei kereskedők csalárdságát, akik szintén alárendelték a hit ügyét a kereskedelmi érdekeiknek. Tablót fest az események szereplőiről, a spanyol királytól a török szultánon át a híres-hírhedt kalózokig és hadvezérekig. Megemlékezik a két Barbarossának nevezett fivér Orudzs és Hizir kalózkodásairól, akik félelmet és szenvedést zúdítottak a Földközi tengerre, Venier-ről a mogorva velencei admirálisról, La Valette lovagról, a máltai lovagrend makacs generálisáról, Málta védelmezőjéről, és nem utolsósorban Don Juan de Austriáról, az ifjú hercegről, a kereszténység megmentőjéről. Továbbá bizonyos Miguel de Cervantesről – a Don Quijote szerzőjéről –, akit két golyó is eltalált a csatában, és a bal kezére megbénult: „Az elmúlt, a jelen és az eljövendő korok legjelentősebb eseménye volt ez” – írta  Cervantes lepantói csatáról.
A történet drámai csúcspontja egyébként nem a lepantói csata, hanem Málta védelme. A sziget kulcsfontosságú a Földközi-tenger uralása szempontjából. A védők kevesen vannak és felkészületlenek, a felmentő sereg pedig késlekedik. Ugye ismerős a helyzet a magyarok török elleni harcaiból? Csak a makacs, kitartó bátorság tartja meg Máltát keresztény kézen.

Tények és történetek
A könyv, túl azon, hogy történetileg pontos, állításait bőségesen alátámasztja korabeli dokumentumokkal, levelekkel, visszaemlékezésekkel, lebilincselő, letehetetlen olvasmány, magam egyetlen hétvége alatt végigolvastam. Az angolszász történetíró-iskola számos nagyszerű irodalmi képességgel megáldott történészt adott a világnak, Edward Gibbontól Churchillig. Szinte kötelező volt a történészek számára a regényírói, vagy esszéista véna. Ellentétben a német iskolával és az abból kinövő magyarral, ahol a száraz tények, az „objektivitás” kényszere történészi belüggyé tette a nemzet sorsát. Roppant tudományos, ám jobbára olvashatatlanul nehézkes, unalmas művek születtek, ridegen elzárva a nem szakmabeli érdeklődők elől a tudomány megszentelt csarnokait. Az utolsó olvasható szerzőnk talán a többször kiátkozott Szekfű Gyula volt, bár azért az ő olvasásához is elszántság kell. A mai napig elsöprő erővel ható, bikkfanyelvű, teoretizáló marxista iskoláról nem is beszélve. Pedig – mily meghökkentő – az iskolalapító Marx két, kifejezetten történeti jellegű munkája az Osztályharcok Franciaországban, illetve a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája kifejezetten élvezetes olvasmányok. Hogy mennyire igazak, vagy sem, az persze vitatható.
Crowley könyvét olvasva újra felmerül az emberben: miért nincsenek ilyen könyvek a magyar történelem nem kevésbé regényes eseményeiről? A történelem a nemzet lelke. Benne gyökeredzik a nemzeti büszkeség és a hazaszeretet. A történelem nem események, „tények” unalmas egymásutánja, hanem hosszú és főleg tanulságos mese arról, hogyan éltek és haltak őseink. Más népek történeti narratívája arra tanítja a fiatalokat, hogy legyenek büszkék őseikre, legyenek olyanok, mint ők voltak. Nálunk valahogyan a hibákat tanítják inkább, a vereségeket, árulásokat, tévedéseket. Persze ezeket is ismerni kell. Ám nincs az a vereség, melyben ne lehetne felmutatni a hősies helytállás tényeit.