Életútjáról, köztük az 1956-os forradalom vidéken átélt napjairól és az Ausztriába emigrálásról mesél Az Öreghegytől a Schneebergig című kötetében Deák Ernő Bécsben élő magyar filozófiaprofesszor.

Görcs a torkokban
„Az 1956-os forradalom meghatározó élménye máig hat bennem. A Himnuszt évtizedeken át képtelen voltam énekelni, olyan görcs támadt torkomban, ugyanis a drámai helyzetekben a Himnuszt játszották a rádióban" – fogalmazott a hetvenhat éves szerző, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot.
A fényképekkel illusztrált kötetben a szerző élete legfontosabb helyszíneit járja végig, köztük a Sopron közelében fekvő szülőfaluja, Pereszteg határában emelkedő Öreghegyet, a mesés messzeségével és pompájával a szabadságot jelképező Schneeberget, a bécsújhelyi kórházat, Kammer am Attersee-t, Bad Iselsberget, Innsbruckot, de még az Európai Parlamentet is.
Mesél a helyszínekhez kapcsolódó életre szóló élményeiről: édesapja behívójáról, majd súlyos, feltételezhetően halálos sebesüléséről a háború végén, a félárvaságról.

„Én ezt a pesti srácoknak köszönhetem”
A szerző a kötet bemutatóján azt mondta: hálás Ausztriának, mert befogadta. Ausztria nemzetközi segélyszervezeteken keresztül lehetővé tette a magyar fiatalok továbbtanulását. Magyar iskolákat hoztak létre, és egyetemre mehettek a forradalom utáni megtorlások elől menekülők. „Úgy fogtam fel, hogy én ezt a pesti srácoknak köszönhetem. Nemcsak én, hanem az a sok ezer magyar fiatal, aki Ausztriába kijutott” – fogalmazott a történész. Hozzá tette: az, hogy felkarolták a menekült fiatalokat, a nyugat lelkiismeret-furdalásának következménye, hiszen az országon nem segítettek a nyugati államok, segítettek legalább a politikai menekülteken.
Tény, hogy 1955-ben kivonultak az oroszok Ausztriából. Egy év semlegesség után, az 1956-os magyar forradalmat követően, tömegesen fogadták be a magyar menekülteket az osztrákok. S az is tény, hogy Ausztria kormánya volt az egyedüli, amelyik tiltakozó jegyzéket juttatott el a Szovjetunió kormányához a budapesti fegyveres beavatkozás miatt.
Deák Ernő azt sem titkolta, hogy mindezek alapján, a múlt század hetvenes éveiben fogalmazódott meg benne a „holtakért élni – élőkért meghalni” mottó.

Néma tüntetés
Ha már 1956, jól emlékszem, a Bartók Béla úton laktunk akkoriban és a pincében töltöttük a vészterhes napokat. A „ruszkik” – hiába, no, csak így emlegettük a megszállókat – a Gellért-hegyről a fejünk felett lőtték a várost; pokoli volt az ágyúdörgés. Nagynénémék, Vera néni és Zoli bácsi – náluk laktunk albérletben – nem jöttek le a pincébe. Azt mondták, ez nekik semmi: átélték az ostromot, ezt a puffogtatást a negyediken is kibírják. Aztán a harcok kellős közepén az oroszok szétlőtték a két szomszédos házat, így azután – csak egy napra – ők is bekvártélyozták magukat hozzánk, a téli tüzelővel telerakott pincébe.
Még egy keserédes emlék ötvenhatról: november közepén néma tüntetést hirdettek, senki sem ment ki az utcára egy teljes órán át. Kis suttyó gyerek voltam, fejemen micisapka kétfilléressel, Kossuth-címer a hajtókán, magam is ott szorongtam a kapuban és ádázul fütyültünk, ha feltűnt egy-egy értetlenül pöfögő hivatalos autó. Aztán letelt az óra és elkezdtük énekelni a himnuszt, csak úgy visszhangzott a város, és ha a képzeletem szárnyal, akkor egész Magyarország.