Ha létezik szellemi harmónia kiállítási tér és kiállított alkotások között, az joggal elmondható Sváby Lajos Kossuth-és Munkácsy-díjas festőművész Arcképek-önarcképek című tárlatáról. Hiszen hol is volna stílusosabb egy író-és művészportrékból összeállított anyag bemutatása, mint az irodalmi múzeumban?

Írók, költők, mecénások
A Petőfi Irodalmi Múzeum az idén nyolcvan éves festőművész 1960 és 2015 között készült portréiból és önarcképeiből rendezett kiállításán egyebek közt olyan írók, költők arcképét láthatjuk, mint Örkény István, Tóth Árpád, Jékely Zoltán vagy Petri György, de találkozhatunk a társművészetek egy-egy legendás alakjával is, pl. a filmrendező Dömölky János vagy Takács Katalin színésznő portréjával.
A művészek mellett olykor feltűnnek a modernkori mecénások is. A Körmendi Galériát alapító házaspár, Körmendi Anna és Csák Máté egy oldott, könnyed hangvételű olajfestményen jelenik meg a művész társaságában, míg a híres műgyűjtő, orvosprofesszor, Dr. Gömör Béla egy visszafogott pasztellen bukkan fel.  

Groteszk, mégis méltóságteljes
A termekben számos, az életmű meghatározó részét jelentő, ismert alkotás mellett, magángyűjteményekből előkerült, a széles közönség számára korábban be nem mutatott képekre találunk.
A kiállítási anyag kiválóan reprezentálja a Sváby-életmű egészét jellemző sajátos stílusjegyeket: az expresszív ecset-és faktúrakezelést, a vastagon fölkent, olykor szinte plasztikusnak ható festékrétegeket és – ez esetben, a portré alanyának személyiségét tükröző – bonyolult érzelmekről árulkodó, erőteljes színvilágot.
Az egyik emblematikus festmény Örkény 1975-ből származó arcképe. Az író egy különös, dobozszerű, szűk térben tűnik elő, groteszk, mégis méltóságteljes helyzetben. Fekete ruhás, kimért alak, a vörös, sárga és narancsszínű falak szorításában – a külvilág tébolyának tükröt tartó, higgadt megfigyelőként.

Letisztult, finoman intellektuális
A táj gyakran, mint a belső feszültségek kivetülése jelenik meg, mint pl. Jékely Zoltán portréján, ahol a szabályos, mértani pontossággal meghúzott, keresztbe futó csíkok ellentétes érzéseket keltenek a költő arcán kirajzolódó, a vonásokat szinte eltorzító vívódáshoz képest.
Ottlik Géza légies, áttetszően megfestett alakja feszültség helyett a nyugalomról mesél, a táj és az ember harmóniájáról, hiszen a lágy arcvonások és az összekulcsolt kezek tökéletes összhangban állnak az író háta mögött elterülő, békésnek tűnő város képével és a csendesen kanyargó Dunával.
A karakterjegyek és a költői, írói világkép függvényében változik az eszközhasználat is, s a zaklatott, vibráló olajképek között meleg földszínekből építkező pasztellek tűnnek fel a falakon. Az eszközhasználat mellett higgadtabbá, visszafogottabbá válik a fogalmazásmód is. Mintegy vizuális formájaként – többek mellett – Orbán Ottó letisztult, finoman intellektuális világának.

A kiállítás október 20-ig látogatható.
A fotókat Gál Csaba készítette s nekünk a PIM küldte el.