Egyik legeklatánsabb példája volt az öregedés felé vezető útnak, hogy a nálam húsz évvel idősebbek gyakori sétát javasoltak. Amolyan szembesítés is volt ez a tipikusan átlagmagyar magamnak, aki túlsúllyal bír, stresszes életet él, zebe-zabál és persze keveset mozog. Erling Kagge Menni – A gyaloglás művészete majdnem olyan vicces, mint a Gyalog galopp és legalább olyan hasznos, mint egy füveskönyv. Pedig csak egy könnyed esszékötet egy sokat mellőzött mindennapi dologról.

Kép forrása

Tudta? A világ nyelvei közül a magyarban van a legtöbb, ha jól tudom harminchat változat a haladásra. Az egyik lett Erlling Kagge kötetének címe. A Menni nem egy szájbarágós, életmód fityfiritty, ahogy azt már megszokhattuk a mostanság trendi skandináv szerzők magyarra fjordított könyveiből, hanem jóval okosabb, szellemesebb és lazább. Erling Kagge úgy ír a gyalogolásról, olyan tudományos és mégis hétköznapi összegzéssel, hogy az olvasó már-már azon kapja magát, hogy a kötetet egy kiadós séta közben lapozza végig. A szerző olyan alaptéziseket fogalmaz meg könyvében, melyeket ugyan gyaloglás közben már bizonyára megtapasztaltunk, de valami miatt eddig még nem fogalmaztuk meg. Ilyen az a tapasztalás, hogy ha nyugodt, kiegyensúlyozott, mondhatni lassú léptekkel haladunk, akkor az idő is lelassul, ha pedig gyorsan, netán kapkodva, sietősen megyünk utunkon, akkor bizony felpörög. 
Kagge, aki évtizedek óta nemzetközi hírű hegymászó és már az Everestet is megjárta, természetesen többféle aspektusból is megírta a gyaloglást. Egész rövid, csattanós esszécskéiben a természet- és egészségvédelem, a szellemi és lelki felfrissülés, az elmélyülés, a tapasztalás és szemlélődés és jó értelembe vett megszállottság vonalán magyarázza, hogy miért jó gyalogolni. Könyve bölcs, egyszerű és lényegre törő, kedves írás azoknak, akik olyanok, mint én, akiknek néha el kell magyarázni egy jó dologról, hogy az jó.